Hírkereső

A közös pontok keresése mellett előtérbe kerülnek a konfliktusok és nézetkülönbségek, miközben az egyeztetés szakmai ügyekben folyik. Írásomban rámutatok arra, miért hatástalan és veszélyes a jelenlegi tárgyalási stratégia, valamint kifejtem, hogy az egyesülés miért elsősorban technikai kérdés, nem pedig az ideológiai különbségek rendezése.

Néhány kiindulópontot eleve adottnak vélek, és később nem foglalkozom velük. A szlovákiai magyar politikai pártok egyesülése szerintem elkerülhetetlen, nincs alternatívája, csak a szétforgácsolódás és a politikai elitünk kivérzése. Magától értetődőnek tartom, hogy egy hatékony politikai összefogásban az MKP-nak és a Hídnak is helye van. Úgy gondolom, egy közös párt létrehozása a legjobb forgatókönyv a jövőre nézve. Emellett természetesnek veszem, hogy a politikusaink probléma nélkül szóba állnak egymással – nincs olyan első vonalas döntéshozó helyzetben levő személyiség, aki önmagában akadályát jelentené bármilyen megegyezésnek.

Maradt a patthelyzet

Az egyesülésről folytatott párbeszéd két tényező miatt gyorsulhatott fel nyáron. Egyrészt elvonult a koronavírus-járvány első hulláma, így megnyílt a tér a találkozókra, másrészt a Híd és az Összefogás után a Magyar Közösség Pártja is rendezte a személyi kérdéseket: eldőlt, kik tárgyalhatnak felelősséggel a témában. Az MKP tisztújítása után gyorsan találkozott is a három párt vezetése. Szándéknyilatkozat, nyílt fórumok, közös akciók jelzik az élénk kommunikációt, ez minőségi és mennyiségi előrelépést is jelent az öt-tíz évvel korábbi állapotokhoz képest.

A pártvezetők jó kapcsolata azért is fontos, mert a szlovákiai magyar politikai patthelyzet alapvetően nem változott: senki sincs egyértelműen győztes pozícióban. A felmérések kivétel nélkül rámutatnak, hogy a legerősebb párt az MKP. Viszont az is egyértelmű, hogy a párt önerőből nehezen jut be a parlamentbe. Más, jellegében magyar pártokkal versenyezve, egymás ellen kampányolva, közepes választási részvételi hajlandósággal biztosan nem lesz meg az öt százalék – ezt a leckét az MKP az elmúlt négy parlamenti választáson a saját bőrén tapasztalhatta meg. A Híd számára önállóan nem az öt-, de a háromszázalékos határ megugrása is problémás lehet. A pártnak nincs kézenfekvő menekülő útvonala, intézményileg nem tárgyal szlovák partnerekkel, és mivel már nem parlamenti tényező, a többségi médiatérből is fokozatosan kiszorul. Az Összefogás ereje valószínűleg csak szimbolikus – a fiatal elit-értelmiség gyűjtőpártja inkább a zsarolási potenciálja miatt fontos: jóval több hasznot hajtanak egy együttműködés aktív és friss belső motorjaként, mint megegyezésen kívül. A Magyar Fórum biztosan nem lesz tömegpárt és egy-két személy döntésétől függően akár egy szlovák párt magyar szekciójaként is folytathatja, az MKDSZ pedig – mint korábban sokszor – most is a Hídhoz igazodik. Összességében annyiban tisztult a kép nyáron, hogy öt helyett három szereplő törekedik a megegyezésre. Miközben egyik pártnak sincs működőképes alternatívája a megegyezésre, csak katasztrófa-forgatókönyvek és rossz opciók – a szlovákokkal való, önfeladással egyenlő közösködés.

Ideológiai huzavona

A pártok közti párbeszéd viszonylag folyékonyan, de nem konfliktusmentesen folyik, két téma kapcsán is összekülönböztek a tárgyaló felek. Az egyik ütközéspont a jövőbeni párt jellegét érinti: a Híd szerint multikulturális, más kisebbségeket is magába fogadó pártot kell építeni, ezzel szemben az MKP (és az Összefogás) egy hangsúlyosan magyar profilú pártot hozna létre. Szeptemberben a Színház- és Filmművészeti Egyetem kuratóriumának kinevezése, majd az azt követő hallgatósztrájk rámutatott, hogy az MKP és az Összefogás a szlovákiai magyar politikai teret elkülönítené a magyarországi belső villongásoktól (cserébe pedig hallgatna a hasonló ügyek erkölcsi vonzatairól), a Híd előtt pedig nincsenek hasonló akadályok. Logikus álláspontok, a pártoknak mások a magyarországi szövetségesei. Ami viszont különösen érdekes, hogy a felmerülő ellentétek milyen reakciókat keltettek a nyilvánosságban.

Gyakran megfogalmazott nézet, hogy a pártegyesítésről nem érdemes beszélni, amíg létre nem jön valamiféle közös nevező. Ez a nevező egy ideológiai alap, erkölcsi vagy értékminimum, esetleg egy teljesen új stratégia a választók megszólítására. Mert miként lehet közösködni azzal, aki Magyarországot bírálja, vegyítené a párt „magyar” jellegét, vagy feladja az együttműködés gondolatát és kollaborál? Feltételezhetjük, hogy a pártok vezetése is ezt a nézőpontot vallja, erre utal a megegyezésről szóló tárgyalások dinamikája. Zajlik a közös pontok keresése, a jobbára elméleti deklarációk megfogalmazása, pár részkérdésben pedig szakmai egyeztetési körök folynak. Úgy gondolom, ez öncélú folyamat, aminek elhúzódása jóval több kárt okoz, mint hasznot.

Egy jövőbeni párt alapvető jellegét, nézetét érintő problémát azért nehéz kezelni, mert a konfliktus feloldhatatlan. Két ellentmondásos nézőpontot nem lehet egy középutas megoldással közös nevezőre hozni. Példának okáért nincs egy kicsit multietnikus párt vagy némileg magyar párt. Nincsenek kevéssé fontos, de véleményezhető magyarországi közéleti fejlemények, egymást kissé átfedő szlovákiai és magyarországi politikai tér. Alapvető, elvi különbségekről beszélünk. Bármiféle kompromisszum születne, a résztvevő felek úgy éreznék, feladják a saját elveiket és a lényegüket. Ezzel dühöt és csalódottságot váltanak ki a saját szavazóikból, végeredményben pedig a saját helyzetüket gyengítik.
De ha az ideológiai kérdéseket nem érdemes oldani, akkor mit tehetnek a pártközpontok? Jó technokrata módjára egyszerűen figyelmen kívül hagyhatnak minden kérdést, ami túlmutat egy működőképes szerkezet létrehozásán. Létre kell hozni egy olyan keretet, amely elvben minden résztvevő számára lehetővé teszi a kiteljesedést. Előásni a platformok koncepcióját, létrehozni egy irányító testületet, biztosítani párton belül a fékek és ellensúlyok rendszerét. Nagy valószínűséggel semmi szükség nem lesz rá. 1998-ban az egységes MKP megalakulása után hónapokkal már senki nem beszélt az önálló platformokról, és hamar kiderült a nyilvánvaló: szinte semmilyen szakpolitikai nézeteltérés nincs, ami megosztana egy közös pártot, az ideológiai sokszínűséget pedig sokkal könnyebb kezelni házon belül, mint egy egymással versengő, formálisan laza szövetségesi rendszerben. Ez nem önfeladás, hanem annak a ténynek a tudatosítása, hogy egy erős párton belül kompromisszumokat kötni sokkal produktívabb, mint egy kis párt marginális anyagait kidolgozni – az asztalfióknak.

Nincs mire várni

Csak következtethetünk arra, kire és miért szavaztak a magyar nemzetiségű választók, de a februári eredmények világosan jelzik, a magyarokat megszólító pártok rohamos ütemben vesztik el a tömegek bizalmát. A közöny legalább akkora probléma a szavazók megszólításakor, mint a szlovák pártok konkurenciája vagy az asszimiláció. Az MKP, a Híd, de az Összefogás is önmagában nem tudja visszaszerezni a kiábrándult szavazókat. Így egy egységes pártnak első körben a legfontosabb feladata, hogy elhitesse a választókkal, érdemes rájuk szavazni. A bizalom kiépítése, az árkok betemetése pedig időbe telik. Hitelességi problémát jelent, ha az egymással marakodó politikusok csak egy-egy választás ürügyén, az utolsó pillanatban próbálnak közös nevezőre jutni, majd kifelé azt mutatják, mindig is azonos céljuk volt (mint ahogy az a rétestésztaként húzódó tavalyi koalíciós egyeztetéseken történt). Nagyon erős és hiteles üzenet, ha a politikusok képesek létrehozni egy közös pártot akkor is, amikor nem ég a ház és nincs sürgető, azonnali indokuk a kompromisszumra. Ez még nem elég. A bizalom kiépítésének másik alapköve, ha a közös párt tagjai nem egymás ellen áskálódnak, hanem a fegyverszünet idővel valódi érdekszövetséggé válik. Ez a feladat sokkal könnyebb annál, mint elsőre látszik, mert egy párton belüli konfliktus sokkal mérsékeltebb formában jut el a nyilvánosság elé, mint az egymással versengő pártok vezetőinek vitái. A többpárti, laza szövetségi rendszerbe kódolva van, hogy az egyik szereplő a másik kárára akar nyerni, egy közös pártban legfeljebb a karikákért lehet tülekedni. A gyorsaság még egy szempontból fontos: azt sem tudjuk, meddig működik a jelenlegi, nagyon kaotikus és kiszámíthatatlan kormány.

Elsőre logikusnak tűnhet, hogy a bizalmi viszonyt erősítendő előbb érdemes közös szakmai anyagokat alkotni, azonosítani a mindenki által vállalható ügyeket és nyilvános, közös deklarációk útján kommunikálni a jó szándékot. Valójában a hasonló egyeztetések magától értetődő, fölösleges körök. Azt világíthatják csak meg, amit úgyis mindenki tud: a szakpolitikák és az általános célkitűzések terén a szlovákiai magyar álláspont teljességgel összeegyeztethető egymással, nincsenek elvi ellentétek az oktatáspolitika, a régiófejlesztés terén. A szakmai témákon egyszerűen nem lehet összeveszni.

Ha a pártstruktúrák létrejöttek, végre megkezdődhet a párt identitáskeresése. Míg a szakmai munka folyik, nyugalom állhat be a szlovákiai magyar közéletben, erősödhet a kölcsönös bizalom a politikai elit és a választók között, nem értelmetlen maszlagnak tűnik az az üzenet, mely szerint létezik a közös akarat. Másként egy hasonló együttműködés nem szavazókat nyer, hanem csalódott választókat veszít – kiindulva a felmérésekből még az öt százalék megugrásával is problémája lehet. A technikai egyesülést követő lépés pedig értelemszerűen az, hogy a párt felépítse az imázsát. Kitalálja, miként lehet megfogni a bizonytalanokat, az új választókat, a politikából kiábrándultakat. Ezen a ponton már valóban hosszú távú stratégiára, gondos ötletelésre van szükség – de bármi, ami a közös párton belül születne meg, sokkal nagyobb súllyal bír, mint egy-egy kis párt elképzelései.

Összegezve: amíg a közös projekt fő célja nem egy intézményi keret kialakítása, az összes párt értelemszerűen arra van kényszerítve, hogy a többiekkel versenyezzen. Ez logikus fejlemény: a Híd, az MKP, az Összefogás sokkal inkább egymás természetes riválisai, hiszen ugyanazokat a szavazókat tudják csak megszólítani. Ennek a versenynek csak vesztesei lesznek, mert senki nem tudja elszívni a riválisok szavazóit, ahhoz túl nagy a bizalmatlanság és az ideológiai árok. Veszítenek rajta a pártok, de a közösség is.

Ideje továbblépni. Nincs mire várni.