A modern testkultúra megjelenése és térnyerése a 19. század vége és a 20. század első fele között olyan változásokat eredményezett, amelyeknek köszönhetően a női test – és általában véve a nők testéről, viselkedéséről és feladatairól való össztársadalmi gondolkodás – kiszabadult a férfiak által elvárt normák „fogságából”. Az erősebb nem által húzott falakat áthágó nők lebontották a korábbi szigorú és korlátozó erkölcsi kódexet, és előbb csak különböző gesztusok jelezték a változást, utóbb egyre kevésbé az erősebb nem elvárásai szerint jelentek meg és viselkedtek. Ennek a néhány valóban sorsfordító évtizednek nőkről való gondolkodásának és a női test fokozatos emancipációjának főútjait és keresztutcáit rajzolta meg a kultúrantropológusként, muzeológusként és néprajzkutatóként (sőt, még coachként is) számon tartott Czingel Szilvia most megjelent új könyvében.

A modern nő megjelenése
Czingel időről időre jelentkezik különösen izgalmas, döntően különböző határhelyzeteket bemutató könyveivel. 2013-ban megjelent „szakácskönyvében” például (Szakácskönyv a túlélésért. Lichtenwörth, 1944–1945. Előszó: Závada Pál. Budapest, Corvina, 2013.) az ausztriai lichtenwörthi lágerbe deportált öt éhező magyar zsidó nő receptjeit gyűjtötte össze, akik az elviselhetetlen körülmények és a megszokhatatlan éhezés elől menekültek a gondolatok és a fantázia ellenőrizhetetlen és szabad világába, és a túlélés reményével kezdtek el különböző recepteket lejegyezni. 2018 végén pedig az Ünnepek és hétköznapok – Zsidó vallásnéprajz a Kárpát-medencében címmel jelentetett meg könyvet a második világháború előtti időszak magyarországi zsidóságának hétköznapjairól, ünnepeiről, társadalmi szerepéről és általában véve a hazai zsidó közösség változatos kulturális életéről (Budapest, Corvina Kiadó, 2018.).

Legújabb könyve – címe szerint is – a női test alakváltozatait mutatja be az 1880 és 1945 között alapvetően változó szépségeszmények, normák, társadalmi és kulturális elvárások nyomon kísérésével. A Monarchiában élő nő a századfordulóig meglehetősen szegregáltan élt a férfiak felügyelete és a fin de siècle konzervatív társadalmi moráljának befolyása alatt. Ez a társadalmi meghatározottság kihatott a női nem teljes életére: arra, ahogy kinéztek, amit viseltek, amit ettek és amivel foglalkoztak. Egy 19. század végi nőnek önálló szórakozásra és bárminemű szabadidős tevékenységre évente pár órája, legfeljebb néhány napja volt, de még ez a szűkre szabott idő is ellenőrzött és korlátozott volt. Ha úszni szeretett volna – amely tevékenység leginkább feszegette a határokat –, azt csak családtagjai jelenlétében tehette, a testét pedig majdnem teljesen fedő úszódresszel volt kényszerű elfedni.

Társadalmi elvárások
Mint cseppben a tenger, külön informatív a korszak „első asszonya”, Wittelsbach Erzsébet magyar királyné – közkeletűbb nevén: Sissi – mindennapjait ismertető bevezető. Sissi, aki a 19. század végén egyike azoknak az arisztokrata hölgyeknek, akik rendszeres reprezentációjukkal, életvitelükkel, viselkedésükkel és megjelenésükkel tökéletesen megtestesítették azt a rájuk ruházott szerepet, amit koruk egy, a társadalom felső részéhez tartozó dámától elvárt. Sőt, Ferenc József osztrák–magyar uralkodó felesége tulajdonképpen nemcsak eleget tett ezeknek a társadalmi elvárásoknak, hanem valamelyest túl is teljesítette azokat. Életében mindvégig komoly szerepet töltött be, és rengeteg időt vett el a testével való foglalatosság. Ahhoz hogy tartani tudja 172 centiméter magasságához tartozó 50 kg-os testsúlyát, szigorúan figyelt arra, mikor és mit evett, így volt, amikor egész nap csak egy narancsot vett magához. Más napjain viszont kecsketejet vagy csak erőlevest fogyasztott. Ezt olvasva – ahogy azt a szerző meggyőzően leszögezte –  Erzsébet királyné „gyakorlatilag egész életében éhezett”, „mai szemmel nézve [pedig – B. G.] anorexiás volt, és súlyos testképzavarban szenvedett”. Az önmegtartóztatás mellé szigorú, fegyelmezett életvitel társult: minden nap meghatározott időben étkezett, naponta sokat és rendszeresen sportolt. A királyné leginkább lovagolt, a kastélyaiban kialakított tornatermeiben tornázott, esetleg hosszú kilométereket túrázott. Komoly figyelmet fordított a tisztálkodására is, ami szintén ekkortájt vált az egészség nélkülözhetetlen velejárójává. Gyakori fürdői miatt a korszak nőit a rosszindulatú pletyka nemegyszer prostitúcióval, és nemi betegségeik elfedésével vádolta. Sissi naponta vett kádfürdőt, hosszú, tojásból és konyakból álló pakolással szépített hajának (ami szintén társadalmi elvárás volt) fésülése legalább napi két órát vett igénybe, arcát és bőrét pedig külön neki készített arcpakolásokkal és olajokkal dörzsöltette be.

A korszak nőideálja ugyanakkor társadalmi tartalmat tükrözött. Mindazt, amit szépnek tekintettek, az uralkodó osztályok – majd a polgárság – női jelenítették meg, akik a társadalom széles rétegeitől szegregáltan éltek. Az alacsonyabb társadalmi osztályokhoz tartozó nők, különösen a falusi nők élete és életvitele ettől természetesen minden részelemében kategorikusan eltért. Ordító kontraszt feszült a felsőbb társadalmi osztályok és a társadalom nagy részét kitevő paraszti gazdaságok feleségei, anyái és lányai közt. Előbbiek zömmel reprezentációs szerepet játszottak, életük „középpontjában” bálok és társasági események voltak, az unalmat időnként a legkülönfélébb társadalmi szerepvállalással igyekeztek elűzni, nyáron külföldön vagy az Adria valamely tengerpartján családjukkal nyaraltak, télen pedig síeltek, a cselédtartás miatt a testére és a szépítkezésre fordítható idő pedig rengeteg volt. A paraszti sorban, erős közösségi kontroll és provinciális körülmények között élő falusi nők nyaralásra nem is gondolhattak, a családi gazdaság ellátása, a gyakori gyermekáldás és -nevelés, a szívós, igénybe vevő kétkezi munka ezt legfeljebb az álmodozások szintjén tette lehetővé.

Testpolitika és formabontás
A viktoriánus Angliából eredő modern testkultúra a nők körében népszerűvé tette a rendszeres testmozgást, az önmagára figyelő és aktív nő hamar a polgári erény megtestesítője lett. A változó testkultúra a korszak totalitárius rezsimjeire is hatott, mind a fasiszta Olaszországban, mind a náci Németországban a test komoly politikai szerepet kapott. A nemzeti sportok azonos támogatása mellett az előbbi rezsim a „nemzeti test” ideálját alakította ki, utóbbi pedig felvirágoztatta a 19. század végén indult merész meztelentest-kultúrát (a nudizmust), az ideáltipikus, „jó test” kialakítását pedig a nemzetiszocialista eugenika- és fajelmélettel kapcsolta össze.
A múlt századfordulón még domináns, a női testről és a nők elvárt viselkedéséről kialakított hagyományos elképzeléseket az emancipációs mozgalmak alapvetően kezdték ki. A nő ugyan még gyakran mindig megmaradt elsősorban anyának, a nemek közti egyenlőséget célzó mozgalmaknak köszönhetően viszont megjelent a szép, dekoratív, „modern nő” valóságos képe is, aki „az 1920-as évekre nemcsak a fűzőt vette le, hanem az évszázados bezártság után egyszer csak az utcán találta magát”, teste pedig már „sokkal leplezetlenebbül volt látható bárki számára, és volt még valami, ami izgalmakat rejtett, ez pedig a szerep nélküli nő képe.” A „fűzőháború” a női test felszabadításáért küzdő „szabadcsapatok” győzelmével ért véget, a női testet deformáló és sanyargató, gyakran bírált fűzőt pedig kezdték felváltani a jóval kényelmesebb fehérneműdarabok. A divat is szakított a 19. század merev historizmusával: a nőknek készült ruhadarabok gyártásában előtérbe került a praktikusság és a funkció – a szórakozást, a sportolást, a mozgást és a munkavégzést segítő ruhadarabok pedig egyre többet mutattak meg magából a női testből is. Az öltözék változása együtt járt a viselkedési formák és szokások változásával is. A garçonne típusú – fiús, rövid hajú és sovány – modern nő ezentúl törődött a testével, a korzón bátran közszemlére tette alakját, ha akart cigarettázott és kirúzsozta magát, vagy nadrágot hordott, tornázott, ivott és ha kellett, motorbiciklire ült, valamint kényelmes „kombinét és bugyit hordott fűző helyett”.

A test felszabadítása és felöltöztetése
Czingel Szilvia könyvében a női test felszabadításának „folyamatábrája” mellett az egyenjogúsított test felöltöztetésére is kitér, így az eredetileg az abrosz, a zsebkendő vagy az ágyneműt jelölő fehérnemű divatjának alakulására is. A korabeli prüdéria nem tette illővé a fehérnemű látható viselését még a családtagok előtt sem, a tabusított viselet a női öltözködés reformjával változott meg és vált szemmel láthatóvá – felerősítve egyúttal a karcsúság divatját is. A hazánkba zömmel osztrák és francia közvetítéssel érkező fehérneműdarabok között a melltartódivat az első világháborút követően jelent meg, az idehaza a jellemzően a pesti úrnők által elindított „melltartó-forradalom” viszont a maiaktól még jócskán eltérő, kevésbé az erotikára, mintsem a kényelemre koncentráló ruhadarabok viselését jelentette. A selyemharisnya és a harisnyanadrág elterjedése mellett a szerző nyomon követi a menstruáció idejére tervezett korabeli alsóneműk – zömmel nagyon diszkréten kezelt különféle felkötők – elterjedését és a korszakban használt különböző formáit is.

A divat változása a nőiesség egyik kifejező szimbólumára, a hajviseletre is jócskán kihatott: a korábbi hosszú haj helyett – olvashatjuk – „a húszas évek a rövid haj évtizede volt”, ráadásul „első ízben történt, hogy az összes többit megelőzve etalonná vált egy hajszín, ez pedig a szőke volt.” A divat megváltozása nemcsak a szépség, hanem az egészség és ápoltság divatjával, azaz a tisztálkodás felértékelődésével is járt, a korábban jellemzően „pressztízstárgyként” szolgáló és státuszszimbólumnak számító fürdőszoba pedig fokozatosan „tényleges funkciójaként használt helyiséggé” vált.

Exodus
Czingel Szilvia a női testfelfogás és testkultúra radikális változásainak talán legizgalmasabb korszakát mutatja be új könyvében, amikor a korszakhatárnak számító második világháború idejére a nők többé már nemcsak alanyai (sőt: tulajdonképp tárgyai) a róluk való gondolkodásnak, hanem aktív alakítóivá váltak a testükről, a divatról, a szépségről és az intimitásról zajló diskurzusoknak. A szerző sokoldalú, elgondolkodtató és izgalmas könyvéből szépen nyomon követhető az a folyamat, amint a női test milyensége az intim szférából magánüggyé vált, és bekövetkezett a nők, a nőiség és a hölgyek önmagukról való gondolkodásának tulajdonképpeni exodusa, és egy férfiak által uralt korszellem merev, konzervatív „tárgyiasított” testképétől való szabadulás a tisztaság és szépség fogalmának megváltozásán át a modern, tudatos nőtársadalom önképéig.

Bödők Gergely

Czingel Szilvia: A női test alakváltozatai – 1880–1945. Budapest, Jaffa Kiadó, 2020.