Mundruczó Kornél az első magyar filmrendező, akinek stáblistáján Scorsese neve szerepel. A Pieces of a Woman a nemzetközi belépője, a forgatókönyvíró Wéber Katát pedig máris magasan jegyzik a tengerentúlon. A film múlt csütörtökön debütált a Netflixen, és úgy tűnik, nem csak nekünk fontos, hiszen szombaton már vezette a streaming-szolgáltató nézettségi listáját az Egyesült Államokban. A pandémia miatt mostanában nem a mozikban történnek a nagy események, ezért minden netflixes premiert fokozott figyelem övez. Kifejezetten jó, hogy nem pár évvel ezelőtt jött ki ez a film, mert akkor talán elsikkadt volna. 

A Pieces of a Womanre külföldön nyilván legtöbben a főszereplők miatt kattintanak rá. És igencsak meglepődnek. Mert nem a jól megszokott elemekből összerakott hollywoodi filmdrámát kapják, hanem egy európai filmes eszközökkel készült, bár Amerikában játszódó lélektani mélyfúrást. Aki mondjuk, vasalás vagy sajtreszelés közben kezdi el nézni, könnyen háztartási balesetet szenvedhet – ezt ki is kellett volna írni az elején figyelmeztetésképpen. 

Tudjuk, mi fog történni

Aki viszont utánaolvasott, az felkészülten figyeli az eseményeket, és főleg a megvalósítás érdekli. Az alkotók nem árulnak zsákbamacskát, sőt szinte spoilerezik, hogy egy tragikusan végződő otthonszülés tanúi lehetünk. Ez az alaphelyzet, innét kell feltápászkodniuk a főszereplőknek. Vajon sikerül-e megmenteni ezt a párkapcsolatot? Kik és hogyan teszik még nehezebbé számukra a gyászt? Van-e joga bárkinek tanácsot adni a másik embernek egy ilyen veszteség után? 

Szóval tegyük fel, hogy a néző legalább a kétmondatos netflixes tartalomismertetést elolvassa, mielőtt nekiül ennek a filmnek. Az első jelenetek a boldog várakozásról szólnak, pár perc alatt megismerjük az átlagos bostoni párt – a köztük lévő kapcsolat mélységét is sikerül néhány gesztussal, mondattal, helyzettel érzékeltetni. A nő egy arctalan multinál dolgozik, nyilván fontos beosztásban, mert külön irodája van. A férfi hídépítő, illetve amolyan építésvezető lehet, de nem irodában csücsül, hanem a terepen egrecíroztatja a munkásait, vagyis azért nem egy igazi nagymenő. (A kettejük közötti társadalmi különbségek csak lassan, fokozatosan mutatkoznak meg és válnak tényezővé, de ne szaladjunk előre.) Mindketten készülnek a szülői szerepre, arra, hogy hamarosan gyökerestől megváltozik az életük. Ez így is lesz, de sajnos teljesen más értelemben.

Szülés „élő egyenesben” 

A következő 24 percben egyetlen, vágás nélküli snittben kell végignéznünk, hogyan fordul egy simának ígérkező szülés drámává. Ezt a mesterien felépített jelenetet nagyon sokan, sokszor fogják idézni az elkövetkező években, és bizonyosan tananyag lesz filmes kurzusokon. Sőt, szülés előtt álló nőknek azt tanácsolnánk, inkább ne most nézzék meg. A kézi kamerás operatőr (Benjamin Loeb) követi a lakásban mozgó szereplőket, ezáltal minket is beránt az eseményekbe. Ott vagyunk a vajúdó nővel a konyhában, az ágyban, a kádban, látjuk, ahogy ő és partnere egyre kétségbeesettebbek, és velük együtt fürkésszük a bába arcát, hogy tényleg minden rendben van-e, vagy csak úgy rámondja, hogy nyugtassa őket (a szintén remekül játszó Molly Parker karaktere egy kicsit Geréb Ágnesre emlékeztet). És tehetetlenséget érzünk, főleg azért, mert velük ellentétben mi tudjuk, mi fog történni. És napok múlva is képtelenek leszünk szabadulni ettől a 24 perctől, mert úgy érezzük, a barátainkkal történt a tragédia. 

És most jöhet a főcím

Nem tévedés: csak ezután írják ki a film címét a képernyőre, ami első blikkre hatásvadász húzásnak tűnhet, de tulajdonképpen logikus, hiszen ekkor kezdődik maga a történet. Martha (Vanessa Kirby) gondosan felépített világa ekkor hullik szét, és rá kell jönnie, hogy gyászában senkire sem számíthat, még a párjára sem. Sean (Shia LaBeouf) ugyanis másképp, illetve mást gyászol – konkrétan saját magát, azt, hogy megint nem úgy alakultak a dolgai, ahogyan eltervezte. Állandó kisebbségi érzéssel él a nő mellett, ezt anyósa (Ellen Burstyn) is folyamatosan erősíti benne, minden alkalmat kihasználva a férfi megszégyenítésére. Egyszerűen azért, mert jobb partit képzelt el a lányának. Aki nem mellesleg anyja tanácsa ellenére ragaszkodott az otthonszüléshez. A többi mellékszereplő is jó választás volt, ösztönzik Martha széthullását – vagy nem tudják, hogyan kommunikáljanak vele, vagy túlságosan is biztosak a dolgukban. 

A szürke környezet, a köd, a latyak, a tompa színek már önmagukban is nyomasztó hangulatot teremtenek, egyetlen napsütéses külső jelenet sincs a filmben. És az apró nüanszokra is érdemes figyelni. Arra, hogy a lakásban haldokolnak a növények, mert senki sem öntözi őket, vagy ahogy Martha fekete körömlakkja fokozatosan kopik, a haja egyre loncsosabb. Az almaszimbolika egy kicsit talán túlzás, vagy legalábbis életszerűtlen ebben a realista történetben, de üsse kő, hiszen mégiscsak elsősorban amerikai közönségnek készült, akik nyilván rendkívül művészinek tartják az ilyesmit, ahogy a nagyívű zenét is. Howard Shore, A Gyűrűk Ura zeneszerzője csakis azért érdemel bocsánatot, mert rajta keresztül került a produkcióba Martin Scorsese. 

Szemet hunyunk

Van még pár megbocsátani valónk: Vanessa Kirbynek ez után a teljesítmény után a Halálos irambant és a Mission: Impossible-t is elnézzük. Shia LaBeouf már nehezebb eset: legújabb botránya három héttel a bemutató előtt robbant ki, és sokat ártott a filmnek. Volt barátnője fizikai és érzelmi erőszakkal vádolja, amit ő nem is tagad. Bármennyire igyekszünk különválasztani egy színész magánéletét a munkájától, mégis ez villan be, amikor a film egyik jelenetében Sean gyakorlatilag meg akarja erőszakolni Marthát. 

Wéber Katának megbocsátjuk a két előző Mundruczó-film forgatókönyvét (Jupiter holdja, Fehér Isten), mert ez a harmadik már valóban figyelemre méltó lett. Korábban sikeres színdarab készült belőle Lengyelországban, és tényleg: a filmes eszközök sem tudják elnyomni azt az alapvetően színházi hozzáállást, hogy végig a dialógusokon, illetve a beszédes hallgatásokon van a hangsúly. 

Jó lenne egyszer nagyvásznon is megnézni ezt a filmet, ha majd kinyithatnak a mozik. De lehet, hogy addigra végbe megy az a paradigmaváltás, amely egy ideje már zajlik, és a Covid-19 miatt újabb lendületet kapott. A jövőben elsősorban a moziüzemeltetők döntik majd el, milyen filmeket tűznek műsorra. A nagy költségvetésű blockbusterek, a különböző franchise-ok és a Marvel-univerzum szuperhőseinek kora jön el, mert ezekkel lehet tömegeket becsábítani a moziba. Elképzelhető, hogy pár év múlva az alkotók már eleve az otthoni képernyőkre optimalizálják az olyan filmeket, amelyekben átlagemberek beszélgetnek, vagy éppen ordítoznak egymással.