Pablo Urbányi El zoológico de Dios – Isten állatkertje című (fordította Dobos Éva), spanyolul írt regénye kapcsán jegyeztem meg ezt, egyúttal utalva arra, hogy magyar anyanyelvű, szlovákiai magyar identitású szerző szlovákiai magyar tematikájú (Ipolyság a II. világháború idején) művéről van szó.

Hasonló kérdésekkel szembesülhetünk Peter Macsovszky, azaz Macsovszky Péter könyvei révén is. A szerző érsekújvári születésű, magyar anyanyelvű, iskoláit szlovák nyelven végezte, és az 1990-es évek közepén tört be a szlovák irodalomba versesköteteivel, egy új nemzedék újfajta költői nyelvhasználatával. Ennek az ún. experimentális–dekonstruktív költészetnek vált egyik legismertebb, irodalomtörténetileg is fontos alakjává Peter Macsovszky, aki öt szlovák nyelvű kötete után 1988-ban magyar nyelvű verseskötettel jelentkezett (Álbonctan). Jelen pillanatban, ha jól számolom, a szerzőnek huszonnyolc szlovák és négy magyar nyelvű kötete van. 

Egy hagyományos nemzeti irodalomtörténet-írásban ennek nyomán egy bilingvális szerző képe jelenne meg, aki huszonnyolc könyvével a szlovák, négy könyvével pedig a magyar, illetve szlovákiai irodalom része. Hogy a helyzet nem ennyire egyszerű, arra legjobb példa a szerző Tantalópolis című regénye, amely 2015-ben jelent meg a Drewo a srd kiadásában.

A mű sajátos mondatritmusban, az interpunkciókat és főként a mondatzáró pontokat nem a megszokott helyükön használó, a megszokott-várt mondatokat folyton megakasztó, leállító-újrakezdő nyelvet használ, pontosabban a regény főhőse-narrátora, egy bizonyos dél-szlovákiai, szlovákiai magyar származású egyetemi tanár, Szoborkay, ezen a nyelven idézi fel gyerekkorát, gyerekkori – főként magyar – olvasmányélményeit, tudományos karrierjének állomásait, teszi közzé a kedvenc írójáról, Szentkuthy Miklósról és kedvenc festőiről, Csontváryról és Hokuszairól szóló eszmefuttatásait, valamint írja le brazíliai élményeit, tapasztalatait. A címadó Tantalópolis tehát egy brazíliai város, ahonnan a narrátor visszanéz életére, értelmezi, felidézi gyermekkorát, miközben ott zajlik körülötte a brazíliai élet egzotikus, gyakran megmagyarázhatatlan eseményeivel.

Mint az eddigiekből kiderült, a regény rendkívül sokféle szöveg- és műfajtípust mozgósít: a napló, a visszaemlékezés, az esszé, a képleírás, a műtárgyelírás, a műértelmezés, az útirajz, a monológ elemei keverednek benne. De nemcsak a retorikai és műfaji, hanem a homogén nemzeti határok áthágására is felfigyelhetünk a regényben. A regény narrátorának, Szoborkaynak az identitásába eleve, születésétől kezdve beleírja magát a magyar–szlovák identitás kettőssége: „Miért nem olvas útirajzokat Szoborkay? Mert magyarul vannak. Sokáig úgy gondolja, hogy ő azon a nyelven nem tud olvasni, és soha nem is lesz szüksége arra, hogy tudjon. Hasznosabb jól elsajátítani az államnyelvet. Mondja anya és a nagyszülők helyeselnek. És továbbra is mindnyájan magyarul beszélnek Szoborkayval.” (saját fordítás)

Ez az adottságként megjelenő transzkulturális helyzet a regényben egyre erőteljesebb vonásokat kap. Először a narrátor által könyvekből felidézett országok és városok által – a kis Szoborkay a szülői könyvtárból bőségesen el van látva útikönyvekkel (leggyakrabban talán Jiří Hanzelka és Miroslav Zikmund műveit emlegeti), így járja be már gyerekkorában Japánt és Dél-Amerikát – könyveken keresztül. Mindez a felnőtt Szoborkay életében sajátos nomadizmusba fordul át, egyetemi karrierje Hollandiába, majd Brazíliába sodorja. Utazásai során transzkulturális egyéniséggé válik, kettős identitása szinte megsokszorozódik, s az utazás és az új, szokatlan életformák a kommunikáció új formáit is jelentik számára a határátlépés, a kulturális keveredés, az idegenség és a soknyelvűség értelmében.  

A Tantalópolis olvasásakor nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a regény tkp. a Fábry Zoltán-féle „szlovákiai magyar nagyregény” – szlovák nyelven írva, a 21. századba helyezve. Főszereplője a szlovákiai magyar migráns Szoborkay, aki a lehető legtávolabb szülőhelyétől, teljes magányban, egyfajta számvetést készít az életéről. Van abban valami felemelő és kísérteties is, ahogy a brazil kontinens belsejében elterülő Tantalópolisban egy bérház hetedik emeletén gyerekkoráról nosztalgiázik és Csontváry festményein elmélkedik – magyar és szlovák nyelvű könyveivel körülbástyázva, amelyeket egy áruszállító céggel hozatott ki maga után. Körülötte forrón izzik a brazil trópusi levegő, elnyújtott kutyaugatások hallatszanak, a falakon tíz centiméteres csótányok és gyíkok: „Nem tud szabadulni a gondolattól. Hogy éjjel valami. Belemászik a pohárba és ő lenyeli. Gyík. A nyelvébe harap. Vagy, az isten szerelmére, pikkelyke. Ezek itt szintén aggasztó méretűre nőnek.” (107.)

Michal Hvorecký, az egyik legjobb kortárs szlovák prózaíró arra a kérdésre, mit tart az elmúlt 30 év legjobb szlovák prózájának, ezt a választ adta: Alfonz Talamon: Samuel Borkopf: Mojim priateľom z predtrianonskej krčmy (Kalligram, 2001). Vagyis a szlovákiai magyar Talamon Alfonz magyar nyelven írt Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című regényét (Renáta Deáková fordításában). A Radoslav Passia–Ivana Taranenková szerzőpáros által szerkesztett Hľadanie súčasnosti (A jelen keresése, 2014) című kortárs szlovák irodalomtörténet pedig Grendel Lajos és Hunčík Péter regényeit is tárgyalja. Úgy gondolom, Peter Macsovszky Tantalópolis című regénye úgy vet fel szlovákiai magyar identitáskérdéseket, hogy azokat új perspektívákba – transzkulturális, transznacionális kontextusba helyezi. A feszítő távolság, amely a regény főszereplőjének szülőföldje és választott városa között húzódik, újraértelmezi nemcsak a brazíliai, hanem a szlovákiai és a szlovákiai magyar miliőt is. Egy transzkulturális-transznacionális irodalomfelfogás felől nézve Peter Macsovszky, Macsovszky Péter szlovák nyelvű Tantalópolisa is része a (szlovákiai) magyar irodalomnak.