Crowded House – Dreamers Are Waiting

Neil és Tim Finn az új-zélandiak Gibb-fivérei, Lennon–McCartney-ja, szóval nemzeti kincsek. A Crowded House olyan slágerekkel lett világhírű a nyolcvanas években, mint a Don’t Dream It’s Over vagy a Weather With You. Aztán csendesebb időszak jött, és sokáig úgy tűnt, 2010-es lemezük volt az utolsó. Neil Finn később azzal lepte meg rajongóit, hogy a Fleetwood Mac tagja lett, és többször végigturnézta velük Amerikát. A Covid-év viszont belőle is kihozta a nosztalgiát. Új életet lehelt egykori bandájába, amelybe két fiát is bevette: Liam gitározik, Elroy pedig dobol. Billentyűs hangszereken az a Mitchell Froom játszik, aki az első három Crowded House-lemez producere volt, a basszusgitáros pedig maradt Nick Seymour. Ez a felállás pár napja egy remek albummal lepte meg a világot. 

Már a tavalyi online zenélgetéseik is ígéreteseknek tűntek, de akkor csak a régi dalokat hallhattuk tőlük. Majd jött az első kislemez, a To the Island, tele friss, invenciózus zenei ötlettel. A Dreamers Are Waiting című album pedig olyan, mintha egy tehetséges fiatal banda akarná megváltani vele a világot (ami részben igaz is). A 63 éves Neil Finn bebizonyította, hogy dalszerzőként ma is ott a helye a legjobbak között, és a hangja sem kopott meg. A számok egyszerre ismerősek és újszerűek. Míg a melódiák az elegáns, pop-rockos Crowded House-t, illetve Finn későbbi, egy szál gitáros periódusát idézik, a hangszerelés kifejezetten merész és kísérletező. Azok is elégedettek lehetnek, akiket zavart a 2010-es Intriguer album túldíszítettsége és hangszerarzenálja. Itt öt ember zenél egy szobában, legalábbis ilyen érzést generál bennünk a lemez. Lám, mennyire hasznos tud lenni az összezártság! És az is nagy dolog manapság, hogy egy albumon nincsenek töltelékszámok, elejétől a végéig élvezhető. 

Tim Finn sosem volt a Crowded House tagja, mert két dudás nem fért meg egy csárdában, de szerzőként azért besegített öccsének. Most is felbukkan a Too Good for This World című dal társszerzőjeként. A gitáros Liam Finn két dalt is jegyez (Show Me the Way, Goodnight Everyone), a Love Isn’t Hard at All pedig Elroy és Neil közös szerzeménye, amelyben Sharon Finn, Neil felesége háttérvokálozik. Igazi családi buli ez, erőltetett összeborulás nélkül.

Death From Above 1979– Is 4 Lovers

Ez a kanadai zenekar a kétezres évek elején volt nagyon menő, elsősorban a forradalmi felállás miatt. A csapat ugyanis kéttagú: egy énekes-dobos és egy basszusgitáros alkotja. Gyanítható, hogy az ő hatásukra keletkeztek olyan, szintén kéttagú világszenzációk, mint a brit Royal Blood vagy az amerikai Black Keys. De persze lehet, hogy mindannyian Jack és Meg White köpönyegéből bújtak elő, hiszen a The White Stripes már 1997-ben megalakult. 

Jesse F. Keeler és Sebastien Grainger mániákus, már-már az elektronikus zene felé tolódó lüktetéssel játszik színtiszta rockzenét. Diszkódobos megoldásokat kevernek punkos megoldásokkal, már az alapritmussal két összeegyeztethetetlen műfajt keresztezve. Zenéjük érdekes keveréke a 2000-es évek eleji indie garázsrocknak és az annál egy picivel erőszakosabb hangzásnak. Az új lemezen megtartották mindazt, amit maradandónak ítéltek kezdeti korszakukból, de érezhető, hogy a mai tinédzserekhez is szólni szeretnének. Az ének karcos és egyenes, akár az AC/DC is eszünkbe juthat róla. A gitártémák viszont játékosak, egy kicsit a Daft Punkot idézik, hogy kellően kiszélesítsük az önök asszociatív palettáját, amíg nem hallják saját fülükkel, miről is van szó. 

Nagyon izgalmas és azonnal felismerhető, karakteres, egyedi hangzást hozott létre ez a duó. És mivel 2020-as turnénaptáruk teljesen tele volt, ez a lemez nem született volna meg a koronavírus-járvány nélkül. Fura ezt leírni, de 2021 egyik legjobb lemezét a pandémiának köszönhetjük.

Twenty One Pilots – Scaled and Icy

Ha már a kéttagú formációknál tartunk, az ohiói Twenty One Pilots popduó már tavaly áprilisban magasra tette a mércét. A Level of Concern valóságos karanténhimnusz lett. A sikerben vélhetően közrejátszott az a tény is, hogy Tyler Joseph és Josh Dunn a 2018-as Trench album óta először jelentkezett új szerzeménnyel, benne olyan ütős mondatokkal, mint „Panic on the brain, world has gone insane” (azaz: Pánik az agyban, a világ megőrült), vagy Would you be my little quarantine? (Leszel-e az én kis karanténom?)

Hatodik albumuk pár napja jelent meg, azaz nem unatkoztak idén sem. A sötétebb tónusú Trench-hez képest meglepően napsugaras lett ez az anyag, rengeteg zenei utalással a nyolcvanas évekre. Mintha a fiúk kizárólag régi szintipop-slágereket hallgattak volna a lockdown alatt, esetleg néha egy kis Supertrampet. A Good Day, a Shy Away agy a Saturday akár negyven évvel ezelőtt is születhetett volna, ha nem kúszna be néha egy-egy váratlan hiphop vagy punk-rock téma. 

Wolf Alice – Blue Weekend

Jelenleg a Wolf Alice London legmenőbb zenekara. Ha nem lett volna járvány, már tavaly jöttek volna a trencséni Pohodára, és idén is igent mondtak, mielőtt le kellett fújni a fesztivált. Ez a harmadik albumuk, a másodikért 2018-ban Mercury-díjat kaptak, úgyhogy magasan volt a léc. Az indie-rock stílusba sorolják őket, de inkább az egyéb hatások miatt érdekes, amit csinálnak. Például ügyesen átmentették a huszonegyedik századba a nyolcvanas évek noise rockját és a kilencvenes évek grunge stílusát, illetve mindazt, ami időtállónak bizonyult belőle. Az új anyag finomabb, cizelláltabb, kevésbé karcos-harcos, a gitáros-énekesnő Ellie Rowsell kevesebbet ordít és többet szomorkodik. A gitárközpontúság is enyhült, jóval több a zongora, itt-ott bekúszik némi elektronika, a dallamok pedig rafináltabbak. Az indie-rock elemekből furcsa akkordmenetek és hömpölygő kórusok burjánzanak ki. Sőt, mintha némi Pink Floydot, Blurt és Beatlest is hallgattak volna ezek négyen a lockdown alatt.