De nemcsak beállítódásról, vélelmekről, a heccpolitika „rossz szavairól” van szó, hanem fokozott verbális agresszióról és gyűlöletcselekményekről is. Napjainkban a hazai társadalom belső állapotának metszete azt mutatja, hogy állandósult az antiszemita nézeteket vallók aránya; a holokauszttagadóké pedig növekszik! Megspórolható-e az ezekkel a trendekkel, meg hát az egykori Szlovák Állam második világháborús múltjával való szembenézés? Lang Tamással nyúltunk ehhez a forró témához.

Lang úr, idén szeptember 13-án, a katolikus egyházfő és a szlovákiai zsidóság képviselőinek pozsonyi találkozóján, a holokauszt, tehát a soá túlélőinek nevében ön köszöntötte nálunk Ferenc pápát. És amíg a tévé élő adását nézve az ön szavait hallgattam, fölötlött bennem egy logikus és talán nem is illetlen kérdés, hogy a zsidók hogyan békéltek meg Istennel a holokauszt kapcsán.

Ez tényleg nagyon bonyolult dilemma. Mert erre nincs és nem is létezhet egyetemes válasz; mivelhogy nagyon gyakran előjött az a fájó gondolat: hol volt az Isten Auschwitzban? És akik ezt önmagukban így felvetették, azok közül sokan a töprengéseikben, a zsidó vallási élettel is szakítva, arra a következtetésre jutottak, hogy Auschwitzban az Istent is megölték. A másik gondolatmenet egy elmélyült tépelődés volt afölött, hogy a holokauszt borzalmai Isten büntetéseként értendők, ezért a soával mindenkinek a saját lelkében kell megbékélnie. A harmadik hozzáállás pedig a világban való elvegyülés, azaz egy új hazában egy új környezet keresése volt; illetőleg az akkori Palesztinába, tehát a mai Izraelbe való nagyszámú kivándorlást eredményezte.

Ugyanakkor az is felvethető, hogy a holokauszt a múlt század olyan eseménye, amelyet nem is a zsidóságnak kell magyaráznia.

Én Elie Wiesel, a soá Nobel-díjas túlélőjének véleményét osztom, aki a holokausztot a zsidó nép katasztrófájának tartja – ám nem csak az övének! Az egész európai kultúra kataklizmájának, hiszen az antiszemitizmus, az antijudaizmus, a fajelmélet kíméletlen hirdetésében az akkori Európa legkulturáltabb nemzetei vettek részt. Az a korszak például Magyarországon sem pusztán az ottani zsidóság, hanem a magyarság egészének tragédiája, és ebben az értelemben kell vele szembenézni. Az a valóság pedig, amiben mi élünk itt, Szlovákiában, még határozottabban megköveteli, hogy a hazai közvélemény, a politika és persze a szlovákiai egyház még erőteljesebben szembenézzen ezzel a fájdalmas történelmi tapasztalattal. Tény, hogy a politika ezt 1988 óta már több alkalommal megtette; a szlovák kormány legutóbb 2021. szeptember 9-én is, amikor az úgynevezett Zsidó-kódex meghozatalának nyolcvanadik évfordulóján kért bocsánatot az 1941-es kegyetlen törvénykezésért, és az azt követő esztendőkben történtekért. Ami viszont mind a mai napig mulasztás, az a katolikus egyház egyenes múltfeldolgozása és a zsidóság hivatalos megkövetése a Tiso nevéhez és államfői korszakához kötődő elnézhetetlen bűnökért.

Ön a pápa pásztori vizitje után sem látja ennek reális esélyét?

Nézze, öt éve egy hasonlóan rangos pozsonyi megemlékezés előtt az itteni zsidóság világi vezetői fölkeresték a pozsonyi érsekséget, hogy a képviselőiket is meghívják a szóban forgó rendezvényre. Azt a választ kapták, hogy részt vesznek az ünnepségen, ha Jozef Tiso neve nem fog ott elhangzani! Ez még így utólag is megdöbbentő, és én nem tettem volna erre ígéretet. Most, hogy eljött Szlovákiába Ferenc pápa, a szemléletváltás szükségéhez új reményeink fűződtek, noha tudtuk/tudjuk, hogy a katolikus egyházfő nem mentorként és fegyelmezni érkezett ide. De Pozsonyban, a Hal téren – szerintem – mondott egy, az ő tekintélyének súlyával mérendő mondatot, amikor arra figyelmeztetett, hogy a múlt időkben nagyon sokan fölöslegesen vették szájukra Isten nevét, mert ők maguk akkor nem voltak Istennel! Miután beszédének ez egyik diplomatikusan fogalmazott és fő gondolata volt, bölcs utalásként érdemes felfogni.

Remélhető hát, hogy ez a fésült szavakkal kiejtett üzenet itt nyílt fülekre talált?

Gondolom, csak az nem értett vagy ért belőle, aki nem is akar, netán „tájékozatlan”. Szerintem mindenki tisztán látja, miről van szó. Természetesen az egyházi méltóságok is. Arról, hogy itt ez a téma, ez az egész problematika bennünk hiányérzetet keltően erősen tabuizálva van. Sőt, különböző civil körökben és egyházi szinteken különféle kezdeményezések folynak Jozef Tiso boldoggá avatása érdekében! A történelmi valóságnak megfelelő őszinte szembehelyezkedés helyett.

És a tudományos történetírás? Vagy a kultúrpolitika nálunk manapság már eléggé mélyen s főként tárgyilagosan foglalkozik a Tiso-érával és persze a holokauszttal?

Úgy tartom, hogy igen. Az viszont jogos kérdés, hogy a közvélemény érdeklődő empátiával tudja-e, akarja-e befogadni ezt a kérdéskört. Hogy mennyire tartja fontosnak és önmaga számára szükségszerűnek foglalkozni mindezzel, hiszen a történelemkutatás és a történetírás inkább „csak” rétegtudomány. Viszont a kultúrpolitikában az utóbbi esztendőkben fellelhetők a társadalom szélesebb köreinek szánt reflexiók. Ahol azonban szinte egészen hiába keresem e témák komolyabb tárgyalását, az az oktatás. Ezt első kézből látom, ha az iskolákba előadásokra, beszélgetésekre hívnak. Sajnos, az általános ismeretek hézagossága már az alapok hiányainál megmutatkozik.

Ferenc pápa előtt elhangzott, ám a nyilvánosságnak is szánt szavaiból úgy éreztem: a huszadik század derekának borzalmai, a soát túlélők minden szívdobbanásában benne van.

Valóban. Hiszen túlélőként az ember talán mindenkinél jobban rádöbben, hogy az élet elsődleges kötelessége a felelősség. A holokauszt után nem lehet attól távolságtartón élni. Persze, ez a múlt nem foglyul ejt, hanem bátorít, hogy előre kell menni. Még ha antiszemitizmus, gyűlölködés tolakodik is az ember útjába.

Ez a szívdobbanás örökletes?

Általában a tapasztalatok szintjén. A gyermekeink élik meg azt, hogy itt a társadalmi közegben van valami, ami megérinti őket. Például a fiam a nyolcvanas évek elején fiatal gimnazista volt, és otthonról elugrott az egyik iskolatársához. Azzal jött haza, hogy az osztálytársának az édesanyja ridegen odaszólt a saját fiának: ez mit akar itt, ennek már régen el kellett volna égnie Auschwitzban!… Egyéb ellenségeskedések mellett erre is emlékezve tartottam fontosnak, hogy a Pozsonyban elmondott és a pápai nunciatúra által előzetesen láttamozott rövid szövegemben az egykori Szlovák Államot mint gyilkos rendszert tudtam megemlíteni. Ha a láttamozás dolga a pozsonyi püspöki hivatalé, gondolom, e történelmi valóság felhozása aligha történhetett volna ilyen simán.

A nálunk tapasztalt antiszemitizmus hátterében az is állhat, hogy a soát, illetve az 1939–1945 közötti korszak egész történelmi valóságát az ország lakosságának számottevő hányada máig sem érzi őt egyénként is megszólító – nemzeti – csapásnak?

Nem egyszerű a kérdés, ahogyan a válasz sem. Előzményei az 1945 utáni időkbe nyúlnak vissza; bár előzőleg a külföldön működő ideiglenes csehszlovák kormány sem törődött különösebben az itt zajló zsidóüldözés tényeivel. Negyvenöt után pedig azt vetették a zsidók szemére, hogy nem vettek részt a fasisztaellenes mozgalomban. Erre azt szoktam felelni, hogy nem kaptak távozási engedélyt Auschwitzból!… 1948 után újabb és 1952-ben kicsúcsosodó, ezúttal állami antiszemita hullám következett. A fogalomhasználatában s különböző formáiban ez azután anticionizmusba fordult, és lényegében egészen 1989-ig tetten érhető. Mi több, néhány periodikumban máig is. Viszont azt, hogy a soá semmivel sem összehasonlítható tragédia és tudományos szervezettséggel végrehajtott, a közép-európai zsidóság nyolcvanöt százalékának fizikai megsemmisítését jelentő nemzetgyilkosság volt, azt itt évtizedeken át elmaszatolták. Így az oktatásban sincs mindmáig tényszerűen és világosan elmagyarázva. Ahogyan arról sem esik szó, hogy a világháborút követő évek időszakában valaki Garamszentkereszten gárdistaként szállt föl a vonatra, ám Dunaszerdahelyen, Érsekújvárban, Komáromban vagy másutt, a vasúti kocsi túloldalán, már „partizánként” szállt ki onnan. Az ilyen emberektől bajos elvárni, hogy kritikusak legyenek mindazzal szemben, amit korábban vallottak és tettek. Még ma is kínos megmosolyogni, hogy ilyen módon például 1947-ben Dunaszerdahelyen volt az ország legnagyobb partizán alapszervezete – ott, ahol 1945 előtt partizánt nem is láthattak… A Szlovákiában manapság megnyilvánuló, általánosan megjelenő antiszemitizmusról beszélve idézem hát újra Elie Wieselt. Ő arra is figyelmeztetett, hogy antiszemitizmushoz nem is kell zsidó!

Elég a gyűlölködés?

Elég. Ez ott él a társadalom jelentős hányadának tudatalattijában; gyökérzete pedig a nagyon egyszerű fogalmakat használó, úgynevezett népi antiszemitizmus. Mondhatni, a köznapi zsidózás. Talán még három éve sincs, hogy az érsekújvári zsinagógával szemközti kerítésfalon megjelent egy durván gyűlölködő felirat és mellette a zsidóüldözés gyászos korszakait idéző hatágú Dávid-csillag. Ezt ugyan senki sem tanítja célzatosan, de ennek szellemisége itt vibrál a levegőben. És a nálunk meghatározó befolyással bíró – Jozef Tiso személyét és spirituális hagyatékát viszont ködösítő – katolikus egyház sem lép föl következetesen ez ellen. Pedig Szlovákiában a zsidósággal szembeni társadalmi viszony kialakításának kulcsa elsődlegesen éppen az egyház kezében van. Amíg ez szembefordulás nélkül így is marad, addig az antiszemita attitűdök, úgymond, az önmagától terjedő folklór „természetes” részévé válnak, aminek ilyesformán nyoma marad a nevelésben, a beszédmodorban, a viselkedésben. Folytassam? Ezért helytálló hát Elie Wiesel intelme, hogy az antiszemitizmushoz zsidó sem kell!…