Bár a médiában sok apróságot találunk a kínai belpolitikai reakciókról, elsietett lenne azt mondani, hogy kikristályosodott a Kínai Kommunista Párt álláspontja. Szerda reggel a bécsi FJUM újságíró platform szervezésében tartott háttérbeszélgetésen legalábbis ezt erősítette meg Vivian Wu, a BBC Kínai Adás egykori szerkesztője és a BBC Hong Kong volt irodavezetője.

A kínai pártvezetésen belül is alighanem eltérő álláspontok vannak az Ukrajnával szembeni orosz agresszió kapcsán. Egyfelől Kína is érzékeny a szuverenitás kérdésére, tehát egy konvencionális háború két ország között nem az a pont, amit lelkesen támogat. (Hiszen Tajvan a kínai álláspont szerint nem önálló ország, csak szakadár tartomány…) Eközben persze a katonapolitika fő kérdése Pekingben, hogy egy lehetséges tajvani invázió esetén mire lehet számítani az USA és szövetségesei részéről. Végezetül pedig aggódva nézik, ahogy a több ezer nyugati szankciót pár hét alatt közösen és egységesen fogadták el, és ahogy ez az orosz GDP-t, tőzsdét, gazdaságot és belátható időn belül a lakosság életszínvonalát a padlóra küldi.

Wu kitért arra is, hogy a kínai cenzoroknak mekkora kihívást jelent az 1,3 milliárdos népesség folyamatos cenzúrázása egy ilyen időszakban, amikor maga a párt is hezitál, hogy mely üzenetek és szlogenek lépik már át a vörös vonalat. A kínai média nem szán annyi időt a konfliktusról való tudósításra, mint az európai; emellett több pekingi szóvivő vagy diplomata is igyekszik kitérni az elől a kérdés elől, hogy az orosz vagy az ukrán álláspontot támogatja-e a párt.

Mióta Joe Biden felhívta a kínai államfőt, azóta egy fokkal még óvatosabb üzemmódba kapcsolt a kínai kommunikáció. Ez ugyanakkor nem jelent sem diplomáciai állásfoglalást, sem azt, hogy meglenne a kínai megfejtés a konfliktusban vállalható szerep kapcsán. Peking nem akar előreszaladni, megfigyel és mérlegel.

Nukleáris fenyegetőzés, hadviselési nehézségek és a kibertérben vívott háború mind-mind tanulságos számára. Főleg ez utóbbi lehet még a jóval több pénzen ülő Kína számára is kritikus pont, hiszen azzal, hogy több százezer hekker aktivizálta magát az ukránokért, egyfajta demokratikus online szabadcsapat alakult ki. Ez az a fordulat, ami csak demokráciákban történhet meg, ahogy az is, hogy a nyugati cégek maguk döntenek a kivonulás mellett, mert vásárlói nyomás nehezedik rájuk. Ezeket a reakciókat még a nyugati elemzők sem látták előre, nemhogy a kínai logika gondolt volna rájuk.

A rugalmas, alkalmazkodóképes, még ha lassabb demokratikus döntéshozatal egy ilyen konfliktusban meghozhatja gyümölcseit. A merev, információs csatornáiban szűk és szűkülő autoriter rezsimek – Kína és Oroszország egyaránt – nehezebben küzdenek meg az alkalmazkodással. Komoly erőforrásokat kell a népességkontrollra fordítaniuk, hiszen a hatalom által megteremtett virtuális valóság fenntartása ilyenkor kritikus fontosságú. Ezzel a demokráciákban nem ekkora mértékben kell foglalkozni, legfeljebb a dezinformáció megelőzése jön szóba állami feladatként.

Ha a NATO és partnerei jól építik fel a továbbiakban is a tánclépéseket, akkor középtávon nemcsak az oroszokkal szembeni elrettentés lehet sikeres, hanem a kínai kihívásra is tartós választ adhatnak.