Egy 2014-es felmérésem szerint a felnőtt korú szlovákiai magyarok több mint 95 százalékának volt hétközben és hétvégén is szabadideje. Hétköznap átlagosan 4,41 óra (legtöbbjüknek 2 óra), hétvégén pedig 7,18 óra (legtöbbjüknek 5 óra).

A történelem során egészen a 20. századig csak nagyon kevesek osztályrésze a mai értelemben vett szabadidő, mert az emberek többségének nem volt rá módja, hogy „felszabadítsa” az idejét a megélhetést biztosító tevékenységek kötelezettsége, vagyis a munka alól. Az agrártársadalmakban a munkaidő és a munkán kívüli idő még egybefolyt. Csak a kapitalizmus kezdetén kerül sor a munkaidő és a szabadidő éles elkülönülésére, amikor a háztartás és a munkahely is elkülönül egymástól. Gyakran halljuk, hogy a szabadidő mennyisége elsődlegesen a rendelkezésre álló technikai eszköztár függvénye, vagyis minél modernebb eszközeink vannak, annál több az emberek szabadideje. Ez ma biztosan így van, hiszen ha csak a háztartást vesszük, egy mosógép, robotporszívó használata sok szabadidővel ajándékoz meg. De az ipari forradalom, a kezdődő kapitalizmus időszakában, az emberi munkát megtakarító gépek bevezetése ellenére nemhogy csökkent, hanem napi 15 órára nőtt az angol gyári munkások – férfiak, nők, gyermekek – munkaideje. Ezt nevezi klasszikusnak számító művében, A tőkében Marx kizsákmányolásnak, s erről írja a munkafelügyelők jelentéseire hivatkozva, hogy a kiskorúakat is egész nap vagy egész éjjel, illetve tetszés szerint így is, úgy is dolgoztatták. Csak az 1833-as első munkástörvény csökkentette napi 12 órára a gyerekek és a nők munkaidejét. A későbbi fokozatos munkaidő-csökkenésnek sem a tőkések emberségessége volt az oka, hanem azok a munkásmegmozdulások, amelyeket elsődlegesen a biológiai tönkremenetel elleni védekezés motivált.

A fáziskésésben iparosodó Magyarországon az 1872-ben született első ipartörvény 16 órában szabta meg a munkaidő felső határát, és ezen az 1884-es második ipartörvény sem változtatott. A századforduló idején, amikor több nyugat-európai országban már a 8 órás munkaidőért küzdöttek a munkások, Magyarországon a vasárnapi munkaszünet kivívásáért és a 10 órás munkaidőért. A munkások zöme még az első világháború idején is napi 10–12 órát dolgozott.

El tudjuk képzelni, fel tudjuk fogni, hogy gyermekeinkkel, unokáinkkal egykorú emberkéket is kegyetlen módon, látástól vakulásig dolgoztattak? Aztán már „csak” 12 órát? Hogy milyen élet lehetett ez? Egyébként a fejlődő országokban most is több millió gyermeket kényszerítenek robotolásra gyárakban, bányákban. Ebben a hamis világban persze mindezt kollektíve elítéljük, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, hátat fordítunk.

Inkább fegyverekre költjük a pénzt. Az elegáns, tiszta dolog, ahhoz nem tapad vér.