A kutató a Selye János Egyetem Református Teológiai Karán tartott előadást minderről a II. PhD Konferencia keretében. A témát már régóta, levéltári források alapján kutatja, s ezek alapján mutatott rá a járványkezelések 300 éve hasonló eljárásaira: ilyen az esetek hatóságnak való jelentése, a betegek elkülönítése – s ruháik elégetése, esetleg fertőtlenítése – vagy a betegek gondozását szolgáló hely és az ápolószemélyzet biztosítása. Ugyancsak hasonlóság mutatkozik a tömegrendezvények és az oktatás betiltása, valamint a köztisztaság biztosítása terén is. Nem volt ismeretlen az áru- és személyszállítás berekesztése, ezzel együtt a települések lezárása sem.

A pestis

A „fekete halálnak” is nevezett, utóbb valószínűleg több száz komáromi életét kioltó betegség 1710-ben bukkant fel és hatalmasodott el a városban. Fritz Beke Éva egy 1710. szeptember 5-éről származó forrással érzékeltette a Komáromon elhatalmasodó járvány erejét. Eszerint nagy valószínűséggel a mai Szent Anna-kápolna mellett található lazarétumban fogadták azokat a szolgákat, cselédeket, akiket otthon nem tudtak ápolni. Ez azonban csak félig-meddig bizonyult kedvezőnek, hiszen az ápolásuk díját a gazdájuknak kellett állnia – az intézményben ugyanis csak „igyefogyottakat” ápoltak ingyen.

Egy 1711 júniusából származó feljegyzés már egészen drámai képet tár elénk, s egyben tragikus mélységet ad a „karantén” szónak: a vág–dunai és megyercsi városkapukat teljesen lezárták. Ha valaki a sáncokon át próbálkozott a városból való kijutással, s elfogták az illetőt, azt a hatóságok a konkrét személyre való tekintet nélkül felakasztották. A helyzet 1712 májusára már minden bizonnyal enyhült: ha egy idegen személy felmutatta az egészséges voltát igazoló passzust (a koronavírus megtapasztalása után az olvasónak nem tud nem eszébe jutni félig viccesen: a „pestis-passt”), akkor bebocsájtást nyert Komáromba. Mindennek ellenére 1713 nyaráról is van arra példa, hogy a komáromiak nem adhattak szállást idegeneknek, ellenkező esetben ők és vendégük is büntetésben részesültek. Az utolsó „pestises” bejegyzés 1714-es, majd ezt 25 éves szünet követte. 1739-ben azonban ismét felbukkant ez a bakteriális alapú betegség, amikor újra szigorúan ellenőrizték a ki- és befelé tartó forgalmat: csak egészséges személy léphetett be Komáromba, s még a templomokra és egyéb rendezvényekre is szigorú előírások vonatkoztak.

A kolera

A komáromi 19. század rettegett fenyegetésévé vált a kolera, amely háromszor is jelentős járványhullámot generált. A város jegyzőkönyvében 1831. július 4-én jegyezték fel, hogy Galíciában kitört a pandémia. Július 8-án már arról tárgyaltak a városvezetők, jegyzékbe kell foglalni a seb és általános orvosok neveit, hogy ha kell, mozgósítani lehessen őket. A legtöbben augusztusban haltak meg Komáromban: 549 embert ragadott el a kolera.

A forradalom és szabadságharc idején is felütötte fejét a kór. 1848 inkább még csak a felkészülésről szólt: Klauzál Gábor földművelésügyi, ipari és kereskedelmi miniszter már májusban rendelkezett az óvintézkedésekről. A jegyzőkönyvből kitűnik, hogy akárcsak a Covid esetében, a szakemberek kommunikációja és tevékenysége akkoriban is lényeges volt. Klauzál rendelete szerint ugyanis úgy kellett ügyelni a fokozott tisztaságra, hogy eközben „a lakosság ne rémüldözzék”. Az 1849-es év aztán nemcsak a harcokban, de a járványban sem ismert tréfát: a civil lakosság körében januártól októberig, a helyőrségi kórházban pedig márciustól decemberig tombolt a kolera, és összesítve több mint ezer emberéletet ragadott el. Az 1886-os pandémia végül sokkal enyhébbnek bizonyult, a kutatott halotti anyakönyvek alapján csupán néhányan hunytak el a járványban, ám a hatóságokat így is lekötötte.

A spanyolnátha

A járványok legnagyobb, 20. századi felvonását Komáromban is az influenzavírus – most már H1N1 néven ismert változata – okozta. Fritz Beke Éva a Komáromi Újság 1918. július 11-i számát idézte, amely beszédesen számolt be arról a ma sem ismeretlen jelenségről, amikor az emberek egy bizonyos etnikumhoz kötik a járvány gyökerét: „A betegek influenzában vannak, de miután átröpülte a világot a spanyoljárvány divatja, az emberek kötik magukat ahhoz, hogy spanyol betegségben szenvednek. Az őrült spanyol és a spanyol bika ismert fogalmaihoz spanyol influenza járul, hogy szaporítsa a hidalgók országáról fennálló ismereteinket.” A következő lapszámban aztán egyenesen arról lehet olvasni, hogy a szerkesztőség tagjait sem kerülte el a kór, de az újságírók végülis gyorsan meggyógyultak.

1918 őszén aztán berobbant a járvány, amely a komáromi városvezetés számára – élén F. Szabó Géza polgármesterrel – nem kevés fejfájást okozott. A Fritz Beke Éva által ismertetett intézkedések sora ekkor már jobban hasonlított a koronavírus alatt is megszokott korlátozásokhoz: nagy hangsúlyt fektettek a köztisztaság szisztematikus fenntartására és a lakosság tudományos alapú tájékoztatására. A Komáromi Újság beszámolói alapján a lakosság sajátos humorral kezelte a kérdést: azok például, akiknek már volt „spanyoljuk”, lenézték azokat, akik még nem estek át a betegségen. Ekkorra már megjelent a városban a gyógyszerüzérkedés is – annak ellenére, hogy ez bűncselekménynek számított.

A járvány kitörése kezdetétől 1918. október végéig akár 2000 is lehetett a megbetegedések száma, mivel nem minden beteget látott orvos, és a járvány kibontakozása idején az orvosok sem készítettek pontos kimutatást az egyes esetekről. Ekkor újból a Covid-járványhoz hasonló intézkedések követték egymást: bezárták az iskolákat, betiltották a tömegrendezvényeket, míg a temetéseken csak a legszűkebb családtagok számára engedélyezték a részvételt. A polgármester drasztikusan korlátozta a templomi szertartások számát is, annak ellenére, hogy mint egy alkalommal írta, különösen járvány idején keres ilyen módon vigasztalást a vallásos érzelmű lakosság. A pandémia végül már csak mérsékelten bukkant fel Komáromban a következő két évben.