Sokszor. Vagy mindig? Jó kérdés, már csak azért is, mert ha perspektívát váltunk, máris minden máshogy, másnak tűnik. Elég csak akár ténylegesen a fizikai helyváltoztatásra gondolni, és arra, mi van, ha egy tárgyat, embert, történést másik nézőpontból kezdünk szemlélni.
Ez a nő eminnen vékonynak tűnik, amonnan meg teltkarcsúnak, az a tárgy innen szép, hátulról lehet akár éles fegyver is, innen nézve szomorú, ami megesett a szomszéddal, onnan nézve milyen szerencse, hogy így alakult.
A látszat néha csal, akár fizikai értelemben, akár azon túlmenően is, s olykor tényleg azon múlik egy megítélés, hogy ki honnan szemléli. Ezért nem érdemes azzal bajlódni, hogy a dolgokat, egy másik embert, eseményeket megpróbáljuk megítélni. Megtehetjük persze, és valószínűleg meg is tesszük, mert emberek vagyunk, s ez emberi tulajdonság. Formáljuk, ízlelgetjük mindazt, ami történik, amit látunk, s egyszer csak kialakul a véleményünk, a hozzáállásunk, a magunk nézőpontja. Vagy mondhatom úgy: a magunk látszata.
Mert végtére is, ha egymás mellé állítjuk egymás nézeteit, azok pusztán nézetek, látszatok lesznek. Hiszen innen nézve ennek látszik, onnan nézve meg annak. Igazán kevés esetben azonos a látszatunk egy másik emberrel, ez ugyanis a látószögünket tükrözi. Az pedig éppen olyan egyedi tud lenni, mint az ujjlenyomatunk. Így érdemes észben tartanunk, a látszat néha megcsalhat bennünket, de az is lehet, hogy mindig?!
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
