„Ott megy az életem fele, a nagyobbik fele.”
Száz éve, 1922. október 7-én született Kolozsváron. Már a neve is különös volt: Alaine. Első házassága során úgy hívták, Vitányi Alaine. Amikor névtáblát készíttetett magának, ez állt rajta: „V. Alaine grafológus”. Egyszer megállt egy székely a tábla alatt, és azt kérdezte: – Vitéz ez, vagy ötödik? Férfi vagy nő? És mit csinál?
Nem akartam élni
Első házassága csak néhány évig tartott. „A szexualitás nekem két iszonyatos ütéssel kezdődött. Az első szerelmem, a férjem, aki életemben először megcsókolt, már a nászút alatt megcsalt, és megfertőzött. Utána meg az oroszok. Hát értheti ezt, el tudja viselni ezt egy fiatal nő? Tudja. A nyitja nagyon egyszerű: még nagyobb szörnyűségek vettek körül” – írta utóbb.
Polcz Alaine volt az első, aki megírta – az Asszony a fronton című memoárjában –, hogy mi történt a magyar nőkkel a második világháború utolsó hónapjaiban.
„Kérdeztem tőle, hány szovjet katona erőszakolta meg – meséli Szigeti László könyvkiadó. – Azt mondta, nem tudja a pontos számot, negyven vagy ötven. Nyíltan beszélt a szexusról és az erőszakról. Számára nem voltak tabutémák.”
Az elszenvedett borzalmak szövődményei okozták, hogy Polcz Alaine-nek nem lehetett gyereke. „Kaptam egy gonorrhoeát, amit nem lehetett kikezelni, hiszen nem volt gyógyszer, aztán hashártyagyulladást, medencegyulladást, tüdőfertőzést, ezekre sem volt gyógyszer, nem volt semmi. Teljesen tönkrement a szervezetem. […] Sok gyereket szerettem volna, négyet, ötöt, hatot, de az izzadmányos hashártyagyulladás miatt petefészek-gyulladásom és méhgyulladásom is lett. Gyakorlatilag mindenem gyulladt volt, az egész testem. Nagyon beteg voltam, igen magas lázzal, hidegrázással, fulladtam, nem tudtam enni, mindent kihánytam, nem akartam élni.”
Ott megy az életem fele
Második férjével, Mészöly Miklós íróval több mint ötven évig éltek együtt, kisebb-nagyobb vargabetűkkel.
„Kincsemnek szólított egész életében. Mi voltunk az álompár. Annál is keservesebb volt innen kizuhanni. Ilyenek voltunk, és aztán ez semmivé lett. Miklósnak szeretői lettek, és a csodálatos mítosz romba dőlt. […] Szerelmes voltam, igen, rettenetesen, nem tudtam lemondani róla. De nem volt jó. Maga volt a pokol feneke. Szerelmes lett, áltatott, hogy ez csak átmenet, és én vártam, és úgy lett. De jött a másik. Megint áltatott. Aztán a harmadik. […] Többször beadtam a válókeresetet, ügyvédhez mentem, de akkor visszakönyörögte magát. Jó volt vele szellemileg, intellektuálisan, jókat tudtunk beszélgetni, de különben maga volt a pokol.”
Szigeti szerint a háborús trauma jelentette kettejük között az erős köteléket, s amikor ennek az emléke halványodott, kapcsolatuk is fellazult. Krasznahorkai László úgy fogalmaz a Privát Mészöly című dokumentumfilmben, hogy Mészöly „nem tudott nemet mondani a női szépség kihívásaira”. De mindig visszatért Alaine-hez. „Néhány hétig el volt bűvölve, el volt ragadtatva ezektől a tüneményes lányoktól és asszonyoktól, aztán néhány hét után torkig volt velük” – írja a Bármi jő. Emléklapok halott barátaimról című esszéjében Nádas Péter, aki szerint Alaine „a szentté válás küszöbén állt”.
„Így nem megy tovább. Ha nem változtatunk, az egészségem megy rá – írta Alaine a férjének 1974-ben. – Bármikor visszajöhetsz hozzám, ha vak leszel, nyomorék, rákos, idegbeteg, vagy ünnepelt író. De így ezt folytatni nem tudom. Kérlek, értsél meg, és ne haragudj.” Néhány évvel később: „Fontosabb voltál, mint az életem. Emlékszem, néha néztelek a műteremablakból, mikor távolodtál, és azt mondtam magamban, ott megy az életem fele, a nagyobbik fele.”
Mészöly válasza: „Minden utam végén Te maradtál és maradsz – csak közben veszítettelek és veszítelek el.”
A mondat ritmusa
Mészöly Miklós és Polcz Alaine minden magánéleti válság ellenére is egymásra utalt emberpár voltak, nem tudtak a másik nélkül létezni. Nemcsak házasságuk története bizonyította, hogy szenvedélyes kapcsolatról volt szó, hanem munkakapcsolatuk története is.
Polcz Alaine pszichológus volt, tanatológiával – a meghalás tudományával – foglalkozott. Haldokló, főleg leukémiás gyerekeket kísért a halálig, éveken át, s a témáról úttörő jelentőségű szakkönyveket írt (A halál iskolája, ill. Meghalok én is? A halál és a gyermek).
„Miklóssal tanultam meg írni. Mindig keményen figyelmeztetett a hibáimra, és ebből sokat tanultam. Aztán később is, amikor tudományos munkát végeztem és írtam, ő mindig elolvasta és kijavította. Nagy jelenetek voltak. Én álltam az íróasztal előtt haptákban, mint egy kislány, ő meg a fejéhez kapott, hogy egy magyar író felesége hogy írhat le ilyen mondatot? Hát nem érzed a mondat ritmusát? Azt se tudtam, mi az. Hogy lehet szórendet így felcserélni? Olyanokat mondott, hogy nem is értettem. Addig szidott, míg elkönnyesedtem, és azt mondtam, hogy akkor én nem is írok se tudományt, se bábdarabot. Menj csak, feküdj le, mondta. És éjszaka átjavította.”
Nádas Péter is úgy emlékszik vissza, hogy Mészöly dührohamot kapott a felesége kéziratait olvasva. „Miklóst a felismerés, hogy Alaine nem tud írni, felbőszítette. Ami érthető, hiszen az ember a szerelmesétől elvárja a mindentudást.”
Szép reménytelenség
„Majdnem mindig egzisztenciális és halálfélelemben kellett mellette élnem” – írta Polcz Alaine. Mészöly nem tartozott a kommunista rendszer kegyeltjei közé, s miután egy május elsejei felvonuláson nem volt hajlandó zászlót és jelmondatos táblát vinni, fegyelmi úton eltávolították munkahelyéről. Könyve évekig nem jelenhetett meg, megfigyelés alatt tartották, követték az utcán, telefonját lehallgatták.
Az 1960-as években többször is a Szekszárd melletti Porkoláb-völgybe, egy présházba vonult vissza, hónapokra. Ott írta meg Az atléta halála című regényét, amelynek kéziratát előbb a Szépirodalmi Kiadó, majd a Magvető is elutasította, a „pozitív eszmei mondanivaló” hiányára hivatkozva. Mészöly legismertebb műve a Jelentés öt egérről című novella, amelyben az egerek nézőpontjából meséli el egy egércsalád kiirtásának a történetét. Rövidprózáinak legfontosabb gyűjteménye 1989-ben jelent meg, Volt egyszer egy Közép-Európa címmel. Alcíme: Változatok szép reménytelenségre.
Van azonban egy olyan regénye is, amelyet felesége erdélyi élményei alapján írt. Polcz Alaine magnóra mondta, Mészöly átstilizálta – így született meg a Pontos történetek, útközben. Remekmű.
A világ legrosszabb szakácsnője?
Polcz Alaine szerint egyfajta aszkézisben kellett élni ahhoz, hogy képes legyen annyi mindent csinálni egyszerre: dolgozni a klinikán, ellátni a haldoklókat, hajnalban főzni, könyvet vagy cikket írni, tudományos kutatómunkát végezni, társaságba járni és folyamatosan feleségnek lenni.
Polcz Alaine szakácskönyve (Főzzünk örömmel!) a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg, és azonnal sikerkönyv lett, annak ellenére, hogy a Mészöly házaspárt közelről ismerő Kukorelly Endre szerint „Alaine a világ legrosszabb szakácsnője volt”.
„Engem is meghökkentett Alaine, amikor ezzel az ötlettel jött – mondja Szigeti. – Megrémültem, mert ismertem a konyháját. Olyan dolgokat volt képes összepárosítani, ami finoman szólva is szokatlan volt. De ő a szegény ember agyával gondolkodott, és minden maradékot hasznosított. Amiből néha borzasztó kotyvalékok születtek. Mészöly azonban mindent megevett, még az avas szalonnát és a többhetes száraz kenyeret is. De amit Alaine megírt, az nem szakácskönyv, hanem életbölcselet. Azt sugallja, hogy ne dobjunk ki semmit, ne pazaroljunk, mindent hasznosítsuk újra. Az esztelen konzum ellen szól. Sok receptje használható. Útmutatás, hogy hogyan lehet takarékosan főzni.”
Egész lényeddel
A Szigeti család gyakran megfordult Mészölyéknél Kisorosziban. „Az utolsó években Miklós a teraszon ült, előtte a laptopja, és azt játszotta, hogy ír. Pedig akkor már évek óta nem írt. Tudta, hogy dolgoznia kellene, ült ott egy órát, de csak nézett a semmibe. Kihagyott. Ez volt a katatónia. Fokozatosan épült le.”
Polcz Alaine az Egész lényeddel című könyvben ír arról, hogy az utolsó stádiumban ő döntött a kezelés megszüntetéséről, a nem cselekvőképes betegek esetében ugyanis a legközelebbi hozzátartozó élhet a kezelés visszautasításának jogával.
„Addigra már Miklósnak fekete volt a lába, a combjától lefelé elüszkösödött – emlékszik vissza Szigeti. – Az orvosi szakvélemény szerint amputálni kellett, és Alaine ebbe nem akart beleegyezni. Éjszakára bent maradt Miklóssal a kórházban, és hajnali 4 órakor levette őt a lélegeztetőgépről. Reggel pedig közölték a Magyar Távirati Irodával, hogy Mészöly Miklós író elhunyt.”
Szigeti emlékeztette Polcz Alaine-t arra, hogy Mészöly nem szeretett volna temetést, csak annyit kért, hogy hamvasszák el, hamvait pedig néhány barátja vigye el Triesztbe, az Adriai-tengerhez. „Rosszul lett volna, ha előre tudja, hogy pap fogja temetni. Alaine mégis így intézte. Hiába mondtam neki, hogy Miklós ennek nem örülne. Végül úgy oldotta meg, hogy a hamvak egyharmad része a temetőben nyugszik, egyharmad részét szétszórta a kisoroszi kertben, egyharmad részét pedig elvitte a tengerhez.”
„Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig; megállnak, megvárják, míg ellepi őket a hó.” (Mészöly Miklós)
Nem rossz, csak nehéz
Férje halála után Polcz Alaine rendszerezni kezdte Mészöly életművét, még a szeretőit is felkereste. „Elkezdtem kutatni Miklós szerelmeit. Az volt az elképzelésem, hogy összegyűjtöm a szerelmes leveleit, leírom az én emlékeimet, és találkozom mindegyik nővel, aki hajlandó rá, és elbeszélgetek velük.”
Szigeti megpróbálta lebeszélni erről. „Miklós halála után Alaine-nel ültem a konyhai teraszukon, reggeliztünk. Egyszer csak azt mondta, felkeresi Miklós összes szeretőjét. Nem tartottam jó ötletnek. Mit akar megtudni, Alaine? Bizonygattam neki, hogy ha voltak is női Miklósnak, lelkileg sosem hagyta cserben őt.”
Polcz Alaine hat évvel élte túl a férjét. Ebben a hat évben születtek összegző munkái, életútinterjúi, visszaemlékezései. „Fiatalkoromban ott volt a háború, a sebesültek, megcsalt a férjem, utána jött a betegség, a munka a zárt osztályon, aztán a Gyermek-ideggondozó, majd a haldokló gyermekek, de azt mondhatom, hogy szép volt és érdekes. Nem volt rossz, csak nehéz volt.”
Emlékezetes az a televíziós beszélgetés, amelyet Baló György készített Polcz Alaine-nel az általa alapított Hospice Mozgalomról, s arról, hogyan lehet szépen, méltósággal meghalni.
Nem trappolok tovább
Polcz Alaine is megpróbált felkészülni a halálra. „Szép volna, ha előzőleg megrendezhetném a búcsúztatómat, amikor még jókedvem van. Hogy mindenkivel tudjak beszélgetni, és elbúcsúzhassak – írta a Nem trappolok tovább című könyvében. – Kapnának egy víg vacsorát, a víg vacsora után jönne a csöndes mulatozás, szép piros hajnalban meg a világból való kimúlás.”
A kérdésre, hogy fél-e a haláltól, nevetve azt felelte, nem a haláltól fél, hanem a hasmenéstől. A teljes kiszolgáltatottságtól. Attól, hogy magatehetetlen lesz, és pelenkázni fogják. A felfekvésektől, amikor csontig lerohad a hús, és komiszul fáj. Koporsót vett, hazahozatta, nekitámasztotta a falnak, de a ládarészt nem találta túl kényelmesnek, ezért pokrócot és párnát tetetett bele.
„Többféle rákja volt Alaine-nek, mindenütt áttétekkel – meséli Szigeti. – Felmentünk hozzá, ágyban feküdt. Az ajtófélfához volt támasztva egy díszítés nélküli, egyszerű koporsó, nyers fából. Túlzásnak éreztem, teátrálisnak. Fogtam a koporsót, az ágya mellé tettem, belefeküdtem. Felnevetett: velem jön? Akkor már mindene fájt, nem hatott a morfium sem. Azt hitte, felkészült a halálra, de belátta, hogy a fizikai fájdalomra nem lehet felkészülni.”
„Én csalódtam a szerelemben és Istenben is. Ha azt, ami a háborúban volt, amit átéltem másokkal együtt, ha azt megengedte, akkor nincs Isten. Aztán rájöttem, hogy a háborút mi emberek csináltuk, nem kértünk engedélyt hozzá, mert szabadok is vagyunk. Meg aztán Isten nem kívül, hanem belül van. Mindenkinek olyan az istene és a szerelme, amilyet magának megteremt.” (Polcz Alaine)
„Angyalaim, barátaim, segítsetek! Nem olyan könnyű szépen meghalni – írta Polcz Alaine az utolsó hetekben. – A legeslegrosszabb a kínzó fájdalom. Időnként azért sikerül kiemelkedni, süt a nap, szép az élet, és nevetni tudok.”
Minden vécézés, minden mozdulat gyötrelmes próbálkozás volt már; mosdatták, etették, gyógyszerezték, injekciózták. „Így élni nem érdemes. Azt hiszem, meghalni nagyon nehéz.” A végén már imádkozni sem tudott a fájdalomtól. 2007. szeptember 20-án hunyt el, nyolcvannégy évesen.
Szigeti szerint Polcz Alaine nagyságát az adta, hogy mindenki terapeutája volt, a társadalmat akarta meggyógyítani, hogy ne legyen több gyűlölet, ellenszenv, meg nem értés; s ezt jól csinálta. Ahogy Nádas Péter fogalmazott Polcz Alaine ravatalánál: „Szívével szolgált.”
A cikk a Vasárnap családi magazin 2022. október 4-i számában jelent meg.
*
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen