Aznap este otthon voltam a fiaimmal. Házi feladatot oldottunk, megvacsoráztunk, fogat mostunk, futballmeccset néztünk. Éltük az életünket.

Eközben Pozsonyban meggyilkoltak két meleg fiatalt. Ők is élték volna az életüket, limonádét ittak és beszélgettek, amikor a hidegvérű gyilkos – aki előzőleg kiáltványt tett közzé a zsidók és a melegek ellen – odalépett hozzájuk, és előre megfontolt szándékkal, több lövéssel kivégezte őket.

Azt hiszem, valahol a mi szégyenünk is, hogy ez megtörténhetett.

A mi gyalázatunk, hogy tétlenül néztük a kútmérgezést, a társadalom fasizálódását, és teret adtunk a homofób néptribünöknek és a szivárványos zászlók ellen hergelő hordószónokoknak. Az ingerküszöbünk elmozdult, mára megszoktuk a gyűlöletbeszédet is, vagy legalábbis megtanultunk együtt élni vele.

Pedig a mocskosbuzizásnak semmi köze a véleményszabadsághoz. A mosdatlan szájú, alpári trágársághoz annál inkább. Ez ugyanis nem vélemény, hanem bunkóság. Mindannyiunk feladata, hogy adott esetben ezt szóvá tegyük. Nem könnyű, tudom, mert a gyűlölet kórusa mindig hangosabb, s eleve nehéz párbeszédet folytatni ott, ahol mintha már nem is lennének civilizációs normák, közös szabályok, amelyekre vita közben hivatkozni lehet.

Fasizálódó társadalomban élünk. Vannak politikusok, akik a kirekesztésre építik a karrierjüket, s vannak újságírók, akiknek a cikkeihez a fajelmélet adja az értelmezési keretet.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt azzal indított egy hetilap, hogy „kártékony férgeknek” nevezte a másként gondolkodókat, s amikor szóvá tettük a szóhasználatot, peckesen kihúzták magukat. Nem értették, talán ma sem értik, mi volna az írástudók felelőssége.

Pedig nem lehet elégszer hangsúlyozni: minden a szavakkal kezdődik. S ahol a propagandagépezet évek óta az ordas eszméket visszhangozza, és szisztematikusan bontja le a civilizációs normákat, ott az erőszak előbb-utóbb áttöri a gátakat.

Persze, tehetünk úgy is, mintha bennünket ez nem érintene. Hiszen sem zsidók, sem homoszexuálisok nem vagyunk. Na jó, valami alibiszöveget azért kipréselünk magunkból, „elítéljük az erőszak minden formáját”, azzal készen is volnánk, lehet lapozni.

A történelem azonban arra tanít bennünket, hogy csak a célkereszt állandó, a levadászandó alanyok mindig mások. Tegnap a zsidók, a baloldaliak/jobboldaliak, ma a homoszexuálisok, holnap talán a fogyatékkal élők, a kövérek, a dadogók, a tudósok, a keresztények, a szemüvegesek. Az áldozatok az éppen aktuális hatalmi konstellációnak megfelelően cserélhetők.

„Ki az abszolút kisebbségi? A szlovákiai magyar néger, aki zsidó!” Annak idején hangosan, felszabadultan nevettünk ezen. Mi, szlovákiai magyar kamaszok. Azon, hogy létezhet valaki, aki még nálunk is hátrányosabb helyzetű. Ebben a nevetésben volt önirónia is, nyilván. De volt ebben egy másféle reflex is: zéró szolidaritás azokkal, akikkel szemben többségként határozhatjuk meg magunkat.

Az LMBTQI-kisebbséggel szemben mi vagyunk a többség. Nekünk kell éreztetni velük, hogy egyenrangú részei a társadalomnak, nincs mitől félniük, nem kell szégyellniük vagy rejtegetniük a másságukat. S ennek semmi köze a liberalizmushoz. A kereszténységhez és az emberséghez van köze. A tisztesség konzervatív érték is.

Ráadásul mi, szlovákiai magyarok pontosan tudjuk, milyen érzés másodrendű állampolgárnak lenni ebben az országban. Ez az élettapasztalat szolidaritásra taníthatna bennünket. Empátiára, együttérzésre, elfogadásra.

Úgyhogy legyen bennünk annyi kurázsi és annyi keresztényi szeretet, hogy most, amikor a melegeknek szükségük van rá, kiállunk mellettük. Jelezzük nekik, hogy velük vagyunk. Hogy egyek közülünk. Hogy a melegségük nem deviancia, nem fogyatékosság, nem szégyellnivaló dolog.

Továbbra is érvényes: a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak. Hallgatásunkkal, elfordulásunkkal, önfelmentő alibizésünkkel („vannak meleg ismerőseim, de…”) ne legitimáljuk az uszítást. Ne fogadjuk el normának a kirekesztést.

Különbözőek vagyunk, de így, együtt alkotjuk a világot, s ez a sokszínűség jó. Ki szeretne uniformizált világban élni? Ki örülne annak, ha a hatóságok egyenruhát húznának a gondolatokra és az ízlésre? Nem, egyáltalán nem értek egyet a nácikkal vagy a cancel culture szélsőséges, szobordöntögető híveivel, de ez még nem jelenti azt, hogy el akarnám tüntetni őket a Föld színéről.

A gyűlölet társadalma helyett megpróbálhatnánk a szeretet társadalmát építeni. Kezdhetnénk az alapokkal: ne uszítsunk embertársaink ellen, ne nevezzük őket kártékony férgeknek, ne akarjuk őket likvidálni, s ne buzdítsunk erre másokat sem. Nemcsak vezércikkben (ott pláne nem), hanem lehetőleg sehol, a kocsmapultnál sem. Ne csótányozzunk, ne parazitázzunk, ne mocskosbuzizzunk.

S nem holmi polkorrektség miatt. Hanem mert emberek vagyunk. Én, te, ők. Mi mindannyian.