Az Iráni Iszlám Köztársaságnak kétszintű kormányzata van. Az első szint látszólag a népszuverenitást képviseli: magába foglalja az elnököt, aki az erősen központosított államban a végrehajtó hatalmat gyakorolja, a parlamentet, amelynek feladata a törvények megalkotása és megvitatása, valamint a bírói hatalmat, amely ellenőrzi és értelmezi ezeket a törvényeket. A második szint, amely Isten szuverenitását képviseli, egyetlen emberből áll: a Faqihnak nevezett legfőbb vezetőből.
A Faqihnak abszolút monopóliuma van az államhatalom felett. Ő nevezi ki az bírói kar vezetőjét, és tetszés szerint felmentheti az elnököt. Ő a hadsereg főparancsnoka, és megvétózhatja a parlament által elfogadott törvényeket. A tisztség egyszerre anakronisztikus és teljesen egyedi, amennyiben lehetővé teszi a vallási ellenőrzés intézményesülését a kormányzat minden aspektusa felett.
Amiről beszélünk, az eretnekség. Bármit is állítson Irán vallási vezetése, a Faqih távolról sem a síita iszlám alappillére, nem valamiféle történelmi konszenzus terméke, és nem tükrözi a jelenlegi síita politikai gondolkodás többségi nézetét. Egy konstruált hivatalról van szó, melyet az az ember talált ki, aki először követelte magának ezt a pozíciót: Ruhollah Homeini ajatollah.

A síita iszlám – hasonlóan a kereszténységhez – messianisztikus vallás. A síita tanítások szerint a földi világot és annak minden tökéletlenségét el fogja söpörni a Mahdi megjelenése, aki egy napon uralkodni fog mindenek felett. Addig minden kormányzat ideiglenes és illegitim, mivel a közvetlen politikai hatalom gyakorlása a Mahdi isteni hatalma bitorlásának minősül. Így az elmúlt 1400 év nagy részében a síita papság nem volt hajlandó beleavatkozni a kormányzati ügyekbe, ehelyett a politikai passzivitás álláspontjára helyezkedett.
Tény, hogy Irán vezető ajatollahai együtt harcoltak az ország kereskedőivel és a fiatal értelmiségi réteggel azért, hogy győzelemre segítsék a Közel-Kelet első hazai gyökerű demokratikus mozgalmát. Az 1906-os perzsa alkotmányos forradalom egy haladó szellemű alkotmány elfogadásában csúcsosodott ki, amely minden perzsa számára garantálta az alapvető jogokat és szabadságokat. Emellett létrehozott egy független parlamentet (nemzeti tanácsot), szabad választásokhoz és a hatalmi ágak egyértelmű elválasztásához vezetett. Az alkotmányos forradalom azonban kérészéletűnek bizonyult. 1921-ben a britek által támogatott katonai puccs a Pahlavi-dinasztiát juttatta hatalomra Iránban. Az alkotmányt elvetették, a parlament hatásköreit megcsonkították, a perzsa állam diktatórikus irányba fordult, autoriter rezsimmé vált.
A Pahlavik brutálisan elnyomták  a papság minden politikai megmozdulását. Bár néhány prominens vallási vezető részt vett az 1953-as második (ún. nacionalista) forradalomban, a mollák csak az 1979-es harmadik forradalom idején hagyták el a mecseteket és szálltak be a kormányzásba.
A dolgok ilyetén való alakulása annak volt köszönhető, ahogy Homeini minden korábbi értelmezéssel szembemenve interpretálta a Mahdi jelentését. A 14 évszázados síita tanítások ellenében azzal érvelt, hogy a Mahdi, vagyis az iszlám állam egyetlen legitim vezetőjének a hiányában a politikai hatalom a Mahdi földi képviselőit, vagyis a papságot illeti meg. Másképpen fogalmazva: ahelyett, hogy arra várnának, hogy a Mahdi az idők végén eljő, hogy megteremtse a tökéletes társadalmat, a papságnak meg kell kapnia a hatalmat, hogy tökéletes társadalmat teremtsen számára, amikor majd az idők végén megjelenik. Homeini ezt az elméletet Valayat-e Faqihnak, vagyis „a jogtudós gyámságának” nevezte.

A maga idejében már önmagában ez is elképesztő állítás és radikális vallási újítás volt a síita iszlámban. Homeini azonban ennél is tovább ment, azzal érvelve, hogy a politikai hatalomnak nem az egész papság, hanem egyetlen, „legfőbb” vallási vezető kezében a helye. Ezután ragaszkodott ahhoz, hogy a legfőbb vallási vezető tekintélye a Mahdi tulajdonképpeni helyetteseként ne csak a Mahdiéval legyen egyenlő, hanem magától Mohamed prófétától eredjen. „Amikor egy mudzstahid [a hit magyarázatán fáradozó jogtudós], aki igazságos és tanult, síkra száll a kormány felállítása és megszervezése érdekében, mindazon jogot élvezni fogja a társadalom ügyeiben, amit csak a próféta élvezett” – írta Homeini az iszlám kormányzatról szóló politikai értekezésében.

Soha egyetlen muszlim vallási vezető nem tett ilyen megdöbbentő kijelentést. Az az elképzelés, hogy bármely embernek ugyanolyan tévedhetetlen, isteni tekintélye lehet, mint a prófétának, ellentmond a sok évszázados iszlám teológiának. Az elmélet annyira nyilvánvalóan eretnek volt, hogy szinte minden tekintélyes iráni ajatollah azonnal elutasította, beleértve Homeini közvetlen feljebbvalóit, Borudzserdi és Shariat-Madari ajatollahot, valamint az iraki Nedzsef – a síita iszlám helyi vallási központja – szinte összes nagyajatollahát.
Homeinit az tette olyan vonzóvá, hogy radikális doktrínáját az akkori populista retorikába csomagolta. Miután a tiltakozó vallási vezetőket elnémították, Irán jámbor tömegeit pedig tettekre késztették, Homeini szabadon átvehette az irányítást az 1979-es forradalom után felálló kormány felett. Mielőtt a legtöbb iráni egyáltalán felfogta volna, mi zajlik körülötte, Homeini a maga Mahdi-értelmezését már át is ültette a politikai gyakorlatba: Iránt iszlám köztársasággá alakította át, magát pedig kikiáltotta az ország első Faqihjának: a legfőbb világi és vallási tekintélynek.
1989-ben, Homeini halála után a Faqih tisztsége minimális papi vagy népi ellenállás mellett szállt át a választott utódra, Ali Hameneire. Noha a Faqih tisztségét elvben a legtudósabb, legképzettebb vallási vezetőnek kellene betöltenie, Hamenei az utódlás idején valahol a struktúra középszintjén foglalt helyet – még csak ajatollah sem volt. Ennek ellenére rá szállt a hivatal, nagyrészt azért, mert Iránban gyakorlatilag minden más valós vallási tekintély – köztük Homeini egykori harcostársa, elsőként választott utódja, Ali Montazeri nagyajatollah – elítélte a Faqih tanát mint az iszlámmal nem összeegyeztethetőt.
Az általánosan elterjedt vélekedés szerint a most 83 éves és sokat betegeskedő Hamenei a fia, Modzstaba utódlását készíti elő – bár kifejezetten alacsony rangú pap volt, amikor rá esett a választás. Ha ez megtörténne, az megfosztaná a Faqih hivatalát a ma még úgy-ahogy fenntartott vallási legitimáció utolsó maradványától is, és megmutatná, mi is valójában: a sah szinonimája.
A mai tiltakozások eltörpülnének azokhoz a megmozdulásokhoz képest, amelyek egy ilyen forgatókönyv megvalósulása esetén várhatók. Már a mostani tüntetéseken is rengetegen skandálják az utcákon: „Modzstaba, hamarabb látunk meghalni, mint hogy a vezérünk lennél.”

Reza Aslan
A szerző iráni-amerikai vallásszociológus, a Kaliforniai Egyetem professzora

©Project Syndicate