Újabb nagymester a Szépművészetiben. A két idei toplistás kiállítás, Bosch és Matisse után itt a harmadik első, ami elé odaírhatjuk: Budapesten először. De nemcsak itt, Közép-Európában sem volt még olyan El Greco-életmű-kiállítás, ahol a termekben hetven alkotás, több mint félszáz eredeti kép – köztük olyan ritkaságok, amelyek eddig még nem szerepeltek időszaki tárlaton –, visz vissza a 16. századba. Negyven köz- és magángyűjteményből érkeztek. Egy ilyen festői kalandtúrához nem kell izgalmas cím. Épp elég hívószónak ennyi: El Greco.
A látogató hajlamos a múzeumi etikettnél is jobban lecsendesíteni a lépteit, hisz teremről teremre szentek és szent életű férfiak kísérik az útját. Bár nem minket figyelnek – a vallásos festészet néhány szereplője erre a trükkre is képes, bárhová mész, rád néz –, tekintetüket az ég felé fordítják, vagy belső világukba feledkeznek, mégis súlya van a jelenlétüknek. Olyan, mintha egy pompás katedrális költözött volna a termekbe. Nemcsak átvitt értelemben, hanem a valóságban is, hisz néhány mestermű templomokból, kolostorokból kelt útra Budapestre. Szent Sebestyén például a spanyolországi Palencia város katedrálisából, Idősebb Szent Jakab mint zarándok a toledói Érsekséghez tartozó San Nicolás de Bari-templomból érkezett. A Krisztus feltámadása című oltárkép, amelyik még soha nem hagyta el otthonát, nem adták oda kiállításokra még Spanyolországon belül sem, a toledói Santo Domingo el Antiguo-kolostor tulajdona.
Az ilyen szenzációs kölcsönzésekhez kicsivel több kellett, mint profi múzeumi diplomácia, amiben a Szépművészeti az élen jár. Baán László főigazgató a sajtóbemutatón egy kis háttér „pletykát” osztott meg velünk, aminek a főszereplője a spanyolországi Patrimonio Nacional Királyi Gyűjtemény igazgatója, a világ egyik legavatottabb El Greco-szakértője. „Amikor Toledóban tárgyaltunk – mesélte a főigazgató – és az érsekség képviselőinek világossá vált, hogy Leticia Ruiz Gómez a kiállításunk kurátora, azt mondták: az más! És ez az „az más” ajtókat nyitott meg előttünk.” Így került Budapestre például egy magángyűjteményből Szent Pál apostol képe – egyben önarckép, ugyanis a mester szívesen kölcsönözte a saját arcát a szenteknek –, ami még a művészettörténészek számára is kuriózum.
Vannak a tárlaton olyan remekművek is, amelyeknek a Szépművészeti az otthona. Itt őrzik a spanyol festészet egyik legjelentősebb gyűjteményét Európában. Spanyolországon kívül Budapesten van a legtöbb eredeti El Greco. Közülük a Bűnbánó Magdolna a leggyakrabban utazó festmény, értékes cserealap műtárgyak kölcsönzésénél. Az öt eredetihez most, több mint száz év után visszakerült Magyarországra a hatodik is. Valaha Nemes Marcell műgyűjtő tulajdonában volt, aki 1911-ben hiába ajánlotta megvételre gyűjteményét, benne Goya- és El Greco-eredetiket, a múzeumnak, az akkori bíráló bizottság elutasította. Két évvel később egy párizsi árverésen talált új gazdára a harminckilenc festmény, köztük tizenkét El Greco. Nemrégiben az egyik, az 1583 körül festett Gonzaga Szent Alajos portré felbukkant a Christie’s aukciósház árverésén. A MOL–Új Európa Alapítvány 3,6 millió dollárért megvásárolta, és a tárlat megnyitása előtti héten, hosszú távú letétbe helyezte a Szépművészetibe.
A fiatal férfiportré kiemelt helyen, szomorú, vagy talán bölcs tekintettel néz vissza a látogatóra. Mint aki túl sokat tud a világról. Egyéniség. Ahogyan az apostolok vagy rendházalapító szentek is. De a Krisztus- és Szűz Mária-ábrázolásokon az arckifejezések szinte változatlanok, mintha az egyéniség valami magasztos egyetemesben és szépben oldódna fel. Vagy talán a mester fiatalkori arcát kell meglátnunk a töviskoszorú alatt?
Szép az az arc is, amelyik elsőként fogadja a látogatót. Leticia Ruiz Gómez elmondta, nem véletlenül választotta nyitóképének Spanyolország védőszentjét, Szent Jakabot, akit zarándokként ábrázolt a festő. A kép egy oltárhoz készült, a bizánci ikonfestészetet idézi, ami El Greco első iskolája volt. (Apró kulisszatitok: a kép szélein, amelyeket az oltár felépítménye takart, hanyag ecsetvonásokat látunk. Greco ott húzta le a felesleges festéket az ecsetekről.) Jelképes üzenete is van a nyitóképnek: El Greco művészi zarándoklatára utal. A krétai görög nagy utat tett meg Itálián át Spanyolországig, amíg megtalálta a maga, összetéveszthetetlen művészi nyelvét. A kurátor szerint „minden idők egyik legrendkívülibb pályafutása az övé”.
Az El Greco-szakértők lebilincselőnek tarják, hogy Picassót leszámítva nincs más művész a világon, aki képes lett volna több festőiskola, festőműhely kifejezésmódját olyan szinten elsajátítani, mint ő, és azokból egyedi, sajátos stílust teremteni. A kiállításon követhető zarándoklata térben és stílusokban, a korai bizánci táblaképektől, a velencei festészetet és Michelangelo férfiaktjait idéző Szent Sebestyénen át, a Pradóból kölcsönzött Krisztus megkereszteléséig, amin már ott vannak El Greco jellegzetes, megnyújtott alakjai.
El Greco 1579-ben Toledóban talált otthonra, ahol saját műhelyt alapított. Fő megrendelője a spanyol egyház lett, nem véletlen, hogy életművének nagy része vallási témájú. Talán ezért is állít meg a tárlaton egy kisebb festmény, ami nemcsak hogy világi, hanem hétköznapi. Gyerekarc, rajta elmélyült igyekezet, amely évszázadok óta ugyanolyan, ha egy kisfiú fontos kihívásra összpontosít. Nem baj, ha a Gyertyát gyújtó gyermek valakinek eszébe juttatja a saját kisfiát, ahogy egy bonyolult legóvárat épít. Grecónál a fiú épp fellobbantja a lángot, s a festő megmutatja, milyen zseniálisan bánik a fénnyel és a sötétséggel. Nem a gyertya, a gyerekarc sugározza a fényt.
Nem csak ennél az alkotásnál érkezem vissza a 16. századi időutazásból a mába. Az El Grecóhoz és műhelyéhez tartozó Krisztust megfosztják ruháitól című festményen, mintha egy graffitis fújta volna szórópisztollyal az eget, vagy egy repülőgép rajzolt volna kanyargó fehér csíkot rá. A korai, kis méretű táblaképekről pedig egy mellettem bámészkodónak jut eszébe az, hogy pont akkorák, mint egy mai tablet. Ezek persze utólag belelátott képzettársítások. De az olyan festőzseni, mint El Greco, főleg utolsó korszakának látomásszerű képeivel a jövőbe látott. A kiállítás egyik legizgalmasabb záróképe, az életműben is egyedülálló Laokoón előre vetíti 20. század elejének avantgárd festészetét. Az új stílusok fiatal alkotói fel is fedezték El Grecóban a nekik kedves látnokot.
A krétai Domenikosz Theotokopulosz, a Görög, azaz El Greco huszonhat éves, amikor a szigetéről útnak indul, megismerkedik a velencei művészettel, a reneszánsz formanyelvvel, majd Parma, Bologna, Firenze, Siena következik, 1570-ben már Rómában él, majd hét évvel később Madridba költözik. II. Fülöp spanyol király rendelt tőle egy képet, de többet nem kért, El Greco nem vehetett részt a kor egyik legnagyobb vállalkozásában, az El Escorial palotakolostor díszítésében. A spanyol királyok emblematikus lak- és temetkezési helye vonzotta a művészeket. Az utókor aztán felülbírálta a palotaépíttető királyt, ma fő helyük van az Escorialban El Greco alkotásainak Tiziano, Tintoretto, és Hieronymus Bosch mellett.
A Laokoón a Washingtoni National Gallery of Art-ból érkezett. „Házhoz jöttek” a remekművek egyebek között Madridból, Toledóból, Párizsból, Prágából, Londonból, Barcelonából, Chicagóból…
Most elég Budapestig utazni értük.
