Az Irodalmi Szemle belvárosi szerkesztőségében egymásnak feszültek az íróasztalok, néha a szerzők és a szerkesztők is, egyébként béke volt és sűrű cigaretta- valamint pipafüst. No meg egy mindig kedves, mindig nyájas, mindig mosolygó szerkesztő: Koncsol László, a biztos ítész, aki azonban sohasem volt kegyetlen a szerzőkkel, soha nem nézte le még a legmegátalkodottabb dilettánst sem. Bölcsen mosolygott mindenkire, a fűzfapoétákra is, mert valóban bölcs volt, ezért ezt a luxust megengedhette magának, no meg azoknak, akikkel beszélgetett, időnként finoman, úriasan vitatkozott.

A fény négyszer aludt ki a szeméből – az átkozott „három a magyar igazság, egy a ráadás” szellemében. Először, amikor hiába várták boldogan harmadik gyereküket, a sors másként akarta, a magzat nem volt kíváncsi a világra; másodszor, amikor felesége, Katica rákos lett, de akkor is mindent megtett, egészségesen végigcsinálta vele a Breuss-kúrát, aztán amikor már abban bíztak, minden rendben lesz, Katicát újból megtámadta a kór, s jött a legfájóbb, a végső búcsú.

A rózsás életből ifjú-, sőt inkább gyerekkorában is inkább a tüske jutott. A református lelkész apa családjának menekülni kellett a deportálás elől, ezért bár Koncsol László Sárospatakon kezdett gimnáziumba járni, Komáromban érettségizett. A Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett tanári oklevelet. Pályáját a rimaszombati gimnáziumban kezdte, majd a gömörújfalui alapiskolában folytatta, innen, szűkebb pátriájából vezetett az útja Pozsonyba, ahol először a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, majd az Irodalmi Szemle szerkesztője lett. Ez utóbbi szerkesztőség irodalmi műhely volt, az igényes, a magukat nem kizárólag szlovákiai magyar íróként, költőként, hanem egyszerűen magyar íróként meghatározó literátorok találkahelye, ahonnan néhány perc járásra volt a Krym kávéház, (jó)néhányuk törzshelye.

Ha valaki megkérdezte volna tőle, mi szeretne lenni, valószínűleg Móricz Zsigmondot idézte volna: „Hát mi akarsz lenni, édes kisfiam? – kérdezte a bátyja újra. Misi hirtelen azt mondta: – Az emberiség tanítója.” Ő valóban az volt. Írt gyerekeknek verstant, Ütemező címmel (Kis könyv arról, hogy milyen lábakon jár, szalad, forog vagy ugrabugrál a vers – ezzel a mottóval vezette be, és ebből kellene bevezetni a gyerekeket a versek világába, csak sajnos erre ma mintha nem lenne igény), Szól a fényes láthatatlan címmel verseket felnőtteknek és gyerekeknek, számos tanulmányt, kritikát, cikket, előadást, emlékezést.

Jobban ismerte a Csallóközt, mint sok csallóközi – Lelkes Vincének, Diósförgepatony akkori polgármesterének is köszönhetően, ő tette meg ugyanis a falu krónikásává, amikor a kommunista államhatalom elvette a munkáját. Így születhetett meg a Kalligram Kiadó Csallóközi Kiskönyvtár sorozata, amelyben Koncsol László mindent közzé tett, ami föllelhető volt.

Életének 87. évében letette a lantot. A költő, a kritikus, az esszéíró, a helytörténész, aki így vallott magáról: „Ha jobban belegondolok, mindig szolgáltam: hol tanárként, hol irodalmárként vagy helytörténészként, de még templomi orgonistaként is. Szolgáltam, de mindig a közösségemet, sohasem a Mammont.”

***

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. február 28-ai számában jelent meg