A felvidéki politika egyszerűen túl szűk játszótér ahhoz, hogy több tucat arcot tudjon kezelni, felszínen tartani. Persze mindig vannak újak, de a fiatalodás – akárcsak magában az MKP-ban – mindig is az a megugorhatatlan akadály volt, ami leginkább fékezte a lokális politika generációs integrálódását. A fiatalabbak közül több a politikailag semleges – vagy inkább mondjuk úgy: nyilvánosan inaktív –, mint 30 évvel korábban. A húszas-harmincas korosztály pedig már túl sokat látott-hallott ahhoz, hogy bizalmatlanságát egyetlen új arc meg tudja törni.

Bájos volt olvasni Berényi József bizonyítványmagyarázó gondolatait, amelyekből ordít az ultrakonzervatív politikai boomerhatás. Mert szerinte mindenki neoliberális, aki nem ugat együtt az MKP-val, az MKP pedig nemzeti konz.., na jó, hagyjuk az izmusokat. Viszont legalább látszik, hogy az MKP-szavazók „illiberális érzékenyítése” sikeres volt. Ezért sem értem, hova tovább ez a porhintés, mikor egyre nyilvánvalóbb, hogy az önállóság terén egy zoknibábot is meghökkentő szervilizmussal operáló Forró Krisztián helyére az MKP berkein belül már rég kinézték Gyimesit. A kérdés inkább az, hogy a kirakatkonzervatív, oroszpárti, NER-kompatibilis, kifejezetten ügyesen populista és jól kommunikáló Gyimesit mennyire látják veszélyesnek az MKP mamelukjai vagy az Összefogás ügyeskedői. Gyimesi épp most jelentette be, hogy szakít az OĽaNO-val, és ahogy egy felmérés mutatja, a közösségi hálón is kifejezetten jól szerepel a politikus. Szóval innentől már csak idő kérdése.

Számomra sokkal nagyobb kérdés, hogy hajlandó-e elmenni a falig a MKP-platform és szakítópróbáig vinni a Gyimesi-tervet. Mert a jellemzően fantáziátlan pártvezetés most is egy lapra tesz fel mindent, ugyanakkor el kell ismerni, hogy ezúttal a populista szólamokra kapacitált törzsszavazók legalább azt kapják, amit képesek elfogadni. Viszont ami kimaradt a képletből, az a szlovákiai magyar szavazók másik fele, akik már a nagy skizma – az MKP–Híd-szétválás – óta egyre bizonytalanabbak. A lépésről lépésre való építkezéshez ugyanis sem az őspártnak, sem az újaknak nincs igazán kedvük, sem affinitásuk, így az egyre szűkülő időkeretben újfent egy gyors szükségmegoldást választanak.

Pedig a recept nem ördögtől való és nem is „spanyolviasz”: azt a problémát és ott kell megoldani, ahol az a probléma létezik, faluról falura, városról városra. Mert vannak ugyan „nagy” kérdések, amiknek megoldásához szükséges, hogy valaki ott legyen a törvényhozásban, viszont amíg a szlovákiai magyar képviselők csak az éves falunapon meg a ciklusonkénti parlamenti választás idején láthatók, a közösség nem fogja magáénak tudni sem a Szövetséget, sem annak programjait.

Addig pedig Gyimesi György nem marad csak „egy fecske”, aki harsányan verdes – de csak azért, hogy a sajt mindennapi morzsái leessenek.