A Hlas és az OľaNO, vagyis Peter Pellegrini és Igor Matovič májusi látogatásai után a PS is tiszteletét tette a Duna menti városban. A beszélgetés helyszínéül szolgáló komáromi kávézó alagsorában közepes méretű közönség – a sorok közt a PS néhány helyi tagjával – volt kíváncsi a három politikus véleményére. Az szinte már a bemutatkozásuk során eldőlt, hogy az előttünk álló másfél óra inkább „elméletibb” lesz, vagyis nem egy-egy szakpolitikai húzótéma nagyon konkrét kimerítéséről lesz szó.

Kezdetnek a „részvételiség” kérdése merült fel, mint közös nevező kérdése. Mindhárman azért léptek ugyanis politikai pályára, mert úgy érezték „tenniük kell valamit”. Aki követi a PS üzeneteit, az már találkozhatott az aktuális szlogenjükkel: „Tisztességes jövő mindenki számára”. Jaurová ezt úgy magyarázta, hogy akkor valósul meg ez, „ha a szlovákiai emberek attól függetlenül, hogy hol, milyennek és milyen adottságokkal születtek, attól még egyenlő esélyekkel és lehetőségekkel fognak rendelkezni“.

Jaroslav Spišiak végig diszkréten humorizálva beszélt, miközben sokszor nem tudott és nem is akart elszakadni a rendőrségi múltjától. Elmesélte, hogy 1997-ben az országot képviselte a szervezett bűnözés elleni harc világkonferenciáján. Az ezen résztvevő posztszocialista államoknak arról kellett beszámolniuk, hogyan tértek át a társadalom demokratikus menedzselésére. „Mit fogok én itt mondani?“ – Spišiak szerint ezt kérdezte akkor magától, utalva egyben a mečiari időszak végének társadalmi állapotaira. Végül megpróbálta úgy bemutatni a helyzetet, hogy a dolgok még „folyamatban vannak“, ill. „éppen elfogadás előtt“ állnak. Aztán a szünetben odament hozzá a CIA egyik ügynöke, aki megkérdezte, tudja-e Spišiak, hogy milyen fázisai vannak a demokráciára való átmenetnek? Az ügynök szerint az első szakasz nagyjából úgy néz ki, hogy az elit tudtával és jóváhagyásával gyakorlatilag mindenki lop. „Mondtam, hogy mi valahol itt lehetünk“ – mosolygott utólag is Jaroslav Spišiak. A másodikban, miután már mindent szétloptak, létrejönnek a bűnszervezetek. A harmadik fázisra jön csak létre a normális elit, amelyik túl tud lépni a múlton, ill. jobbnak látja a bűnszervezetek üldözését, valamint valamilyen jogállam létrehozását annak minden lényeges elemével. Az elitet Spišiak nem igazán politikai, sokkal inkább társadalmi értelemben értette. Ő maga azt hitte, hogy 2010-ben a Radičová-kormány felállásával Szlovákia beléphet a harmadik fázisba, majd ezt követően 2020-ban is volt egy ilyen érzése, de a feladat elvégzése még mindig a jövő dolga. „Akkor ön lényegében véve 26 éve vár Szlovákia jövőjére“ – tette hozzá ironikusan a beszélgetés moderátora.

Az esten legtovább a szlovák társadalom önképével és önértékelésével foglalkoztak. Zora Jaurová szerint az állampolgár úgy lehet büszke az országára, ha az az identitásból fakad. Ez a saját múlt felfedezését is jelenti, beleértve mindent, ami az idők során megtörtént, vagyis „ki kell egyezni a problematikus dolgokkal“. A közönségből ekkor felvetették, hogy Szlovákia esetében mindig „rövid történelemről“ beszélünk, amely „a Tátra alatti kis szlovákocskákról“ szól, miközben a múltnak vannak más részei is, például a Magyar Királyság időszaka, de ennek ellenére mintha a társadalmi tudatban csak az volna meg, hogy „mi akkor jöttünk létre, amikor szétesett a Monarchia“. Ezzel nagyjából Jaurová is egyezett, s úgy látja, a Magyar Királyság idejének megértése és a vele való azonosulás társadalmi megbékélést is hozna magával. Gyakorlatilag ezen a ponton merült fel a legerősebben a magyar szál, ugyanis felemlegette, hogy szembe kell néznie a szlovákoknak a 90-es évek nacionalizmusával is.

„Ezt Komáromban nem nagyon kell magyaráznom. Vannak magyar nemzetiségű barátaim Szlovákiában, akik elmondták nekem, hogy a 90-es években féltek magyarul beszélni a villamoson, mert valaki azon nyomban rájuk támadt. Ez a mi életünkben történt. A mečiari nacionalizmus olyan valami, ami sok évre traumatizálta ezt az országot“

– szögezte le, s noha szerinte ezen már nagyrészt túlléptünk, de úgy gondolja, a szlovák politikusoknak bocsánatot kellene kérniük a magyar kisebbségtől a 90-es évekért.

Tomáš Valášek mindehhez annyit tett hozzá, hogy a történelemszemléletbe be kéne emelni a pozitív példákat. Így utalt a Magyar Királyság alatt sikeres életutat bejárt szlovákokra, ill. megemlítette még Rudolf Viest tábornokot is, aki a szlovák nemzeti felkelés hősi halottja volt, de valamiért nem forog közszájon a neve. Ezzel szemben az olyan politikusokat hozta fel, mint Robert Fico vagy Milan Uhrík, akik az elnyomottság és a veszélyeztetettség érzetére építenek politikát, nem pedig a pozitív példákra.

A demokrácia és a társadalmi önkép elvont dimenzióiból leginkább Ipóth Szilárd kérdése rántotta vissza a három politikust. A komáromi városi képviselő megkérdezte, hogy képzelik el a számos gonddal küszködő önkormányzatokhoz való viszony rendezését, ill. mit kívánnak kezdeni azzal, hogy a déli országrészben nem igazán valósulnak meg nagy infrastrukturális beruházások.

Spišiak szerint mindez az európai alapok felhasználásától is függ, mivel eddig a hasonló lehetőségeket bizonyos „struktúrák“ sajátították ki maguknak, a kívülálló pedig csak különböző kapcsolatokon keresztül kaphatott azokhoz hozzáférést.

„Mi azt szeretnénk, ha mindenki, aki kreatív, innovatív, törekvő, valamint akar és tud, akkor annak ne kelljen ilyen módon csinálnia, hanem jöjjön az ötleteivel, írja meg a projektet, s hogy azért kérhessen támogatást, mert ő egy a legjobbak közül“

– hangsúlyozta.

Jaurová egyezett a kérdésben rejlő kritikával, s mint mondta, látja a kormány politikájának következményeit. Ide bele lehet érteni a fejetlenül elfogadott törvényeket, vagy Igor Matovič 200 eurós bónuszát is, amelyet valójában az önkormányzatoktól vett el. A programukban szerepelni fog, hogy az önkormányzati kompetenciákat felülvizsgálják, valamint helyben is egyeztetve átértékelik a közigazgatási beosztást is (azt nem említette, mi a véleménye a nagy felháborodást kiváltó legutóbbi tervről), mivel a mostani „mečiari“ tisztán politikai indíttatású volt.