Az égiek nem voltak túl kegyesek hozzánk, s a jéghideg zuhéban igen kellemetlennek bizonyult a teljesen felesleges várakoztatás. Az új helyre költöztetett koncerthelyszínre való bejutást a kapuknál egy átmeneti rendszerhiba nehezíthette, egyéb kellemetlenség nem gátolta az esti egybegyűltek felhős szórakoztatását. Talán csak a mellékhelyiség… A hangárra emlékeztető óriási terem a maga egyszerűségében mégis nagyszerű, a kétoldalt (és középen) elhelyezkedő pultoknál gyorsan zajlik a kiszolgálás, a csarnok akusztikájának köszönhetően pedig a minimális sorban állás közben is rálátni a színpadra.

A meghirdetett időponthoz képest némileg megkésve kezdődött az előzenekar, a Lake Malice tombolása, melynek frontembere leginkább Dr. Harleen F. Quinzel/Harley Quinn szédült személyét idézte meg. Az angol hölgyemény az egy szál gitáros és az egyetlen ütős dobos előterében a pokol mélyéről hörgött, majd tisztán lehozta a dallamos átmeneteket is. Elégedettek voltunk: az alig félórás fellépés során valamiféle korszerű fémpongyolából facsart alternatív acélmuzsikaként.

A majdnem egyórás átállás alatti ácsorgás viszont szült némi méltatlankodást, melyet a hangszórókból ömlő brit popslágerek és a takarítófiú magánszáma sem söpört el. Nem úgy a főzenekar, amely a káosz nyugodt változatát hozta.

Az az erő, az az energia valami mély, régen (meg nem) élt belső benyomásokat rántott elő. Újra megteltünk az élet édes fájdalmaival, ismét víziókra, élményektől elnehezült hangulatokra vágytunk, s ezt a brit brigád csont nélkül hozta.

Repertoárjukban felcsendültek az egykori, slendrián slágerek, s a legutóbbi album ékkövei is meg-megcsillantak. Sajnos éppen a legnagyobb kedvencünk (Sorry You’re Not a Winner) vágott változata hagyott némi kívánnivalót maga után, noha köztudott, hogy St Albans szülöttei már unják a szentimentális szerzemények előrántását.

Az ötletes show, a lézerlátvány, a színpadi színkavalkád felerősítette az egyébként is combos rigmusokat. Faltól falig falták fel a tribünt, a dilis dalnok meg közénk vetette magát: kedvességét, sérülékenységét, kamasz lényét testálva ránk. Talán valami ilyesmit produkált volna a pár hete búcsúzó magyar modern metálzenekar, a Cloud9+, ha nemzetközi karriert futott volna be.

Odabent, a sötétben, a sűrűjében az időről is megfeledkeztünk. Ahogy kiszédelegtünk, érezni lehetett azt a meghitt, mégis meghatározhatatlan, múlt iránti vágyakozást, melyet a szigetországiak színvonalasan szállítottak. A muzikális összefüggések beleláttatása ebbe a zenei-drámai struktúrába mindig nagy élvezet. A fentiek viszont nem egykönnyen önthetők szikár szavakba, az intenzív impulzusok, a tiszta felismerések még most is kavarognak bennünk. Valamiféle megrendítő, óriási gesztusú, izgalmas élvezetekként.

Kaszás Dávid