Aztán jött Zuzana Čaputová, és szépen lassan egész Európa – annak is főleg a nyugati fele – elkezdett irigykedni ránk a köztársasági elnökünk karizmája miatt. Az erőszakmentes kommunikáció, az őszinte odafigyelés és az önazonos véleménynyilvánítás az első perctől az utolsóig végigkísérték a működését. A legalpáribb támadásokra is képes volt méltóságteljesen reagálni. Pedig az övön aluli megnyilvánulásokból rengeteg kijutott neki. Minél inkább nőtt a népszerűsége a tisztességes polgárok körében, annál inkább fokozódtak a maffiabarát nímandok és a gátlástalan konspirációhuszárok minden valóságalapot nélkülöző uszításai, mígnem elérték céljukat: Kiska után Čaputová sem szállt másodszor ringbe az elnöki székért. (Hogy 2024-ben végül ki hagyta el győztesként a szorítót, azt e sorok írása közben még nem tudni.)  

„Napi 18 órát voltunk együtt, minden egyes beszélgetésünk formálta a világnézetemet. Sokat kérdezgetett, kíváncsi volt rám. Én meg azt kérdeztem magamtól: hogy lehet, hogy ezek az emberek megértenek engem? Haragudniuk kellene rám, hisz más vagyok, mint ők. Elkezdtem szeretni az embereket körülötte. Kiszakítottak a gyűlöletből, amelyben éltem” – meséli az egyik testőre, aki többek között Čaputová hatására szakított a neonáci, idegengyűlölő, radikális nézeteivel. 

Nekem egyszer volt szerencsém hosszabban beszélgetni vele, mikor a komáromi látogatása során civil szervezetek képviselőivel is találkozott. Engem ugyan nem kellett meggyőznie a radikális nézeteim megváltoztatásáról, mégis hasonlóan éreztem magam, mint az idézett testőr: hogy kíváncsi rám, és meg akar érteni. Minket: szlovákiai magyarokat. Mert őszintén örül, hogy vagyunk. 

Ő volt az első és az eddigi egyetlen elnökünk, aki ellátogatott a Gombaszögi Nyári Táborba. Választott magának magyar tanácsadókat, és nem csak egy „köszönömre” futotta neki a győzelmi mámor közepette megválasztásának éjszakáján, hanem később is aktívan kommunikált a közösségi oldalán magyarul. A szlovákiai magyar politikai képviselettől méltó megbecsülést nem kapott, helyette sokszor a kiapadhatatlan önsajnálatunk projekciós felülete lett: minden pozitív gesztusra találtunk legalább fél tucat helyzetet, amikor – legalábbis a politikai „elitünk” szerint – többet tehetett volna értünk. 

És végül, de nem utolsósorban: Zuzana Čaputová az első női köztársasági elnöke Szlovákiának. Ebbe a férfiak által agyondominált, durva politikai közegbe nőként sikerült az agresszív attitűdök helyett olyan lágy, női minőségeket becsempésznie, melyek nagyon hiányoztak. Az acsarkodás helyett a békítést, a másik nevetségessé tétele helyett a kölcsönös tiszteletet, a kiüresedett szólamok hangoztatása helyett a valódi értékekhez való hűséget, a megosztás helyett az összetartást, a múlt délibábjainak kergetése helyett az élő hagyományok ápolását, a régi sebek nyalogatása helyett a gyógyítást. Tette mindezt egy nagyon sötét időszakban: Covid, háború, gazdasági recesszió idején. Miközben az államot kormányzó politikusaink nem bírtak felülkerekedni a saját egójukon, addig Zuzana Čaputová a búcsúzásakor is képes volt önmagán túlmutató üzenetet megfogalmazni: a demokrácia nem állhat vagy bukhat egyetlen emberen. Rajtunk múlik, milyen értékekhez maradunk hűek. Az elnöknő már megmutatta a helyes irányt, és alaposan ki is taposta az utat. Ha visszatekintünk az elmúlt öt évére, akkor nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy Ďakujeme, pani prezidentka!