Tudni kell ugyanis, hogy három gyermek anyukája lehetek, és a legkisebb még nincs egyéves, ami azt jelenti, hogy a szoptatással töltött éjszakák miatt az agyam fura képlékeny keverékké alakítja a beérkező és tárolandó információkat. Amivel nem lenne gond, ha csupán azzal kellene foglalkoznom, amivel, vagyis a gyerekekkel és a háztartással, hiszen még olyan kicsi a gyermek, hogy százszázalékos figyelmet követel. De én ennél bonyolultabb rendszert alakítottam ki magamnak: dolgozom is, alkotok is! Ezért van az, hogy amikor időpontokat írok be a naptárba, már nemcsak egyszavas megjegyzéseket teszek melléjük, hogy fogorvos vagy doki, hanem kisregényt fogalmazok hozzá: melyik város, melyik gyerek, milyen doki. Így aztán igazán meglepett, amikor a saját fogorvosomhoz érkezve az ajtóban várt a nővérke, aki megkérdezte, vajon miért vagyok ott. Jómagam zavartan jelentettem be, hogy tízre van időpontom, bizonyítanám is, csakhogy a noteszom otthon maradt, de tuti ma kellett jönnöm. A nővér belenéz a füzetébe, és azt mondja: „Igen, ma, de fél háromra délután.” Kővé dermedek. Ahhoz ugyanis, hogy eljussak a fogorvoshoz, át kellett szerveznem a családom életét: a nővérem elszökött a munkahelyéről, hogy arra a fél órára babakocsiban elaltassa a lányomat, neki az alvásidejét kellett kitolnom tízre, hogy ne ordítsa tele a várost, miközben látja, hogy elsétálok az ismeretlenbe. Tudniillik most épp ezt a korszakot éljük, szeparációs szorongásnak hívják, hiába csak két méterrel lépek ki a kis burkából és hagyom őt bárkivel, akit egyébként megszokott és szeret (lásd apa, tesók), olyan szívet-lelket szaggató sírásba kezd, hogy még a legszigorúbb fegyőr is rohanna hozzá, vigasztalni. Szóval miután mindezt leszerveztem, és az időpontom nem ült mégsem, két dolgot tehettem: vagy sírok, ami kicsit ciki, vagy azt mondom, esélytelen, hogy délután vissza tudjak jönni, kell egy új időpont. Mikor hazaértem, azért megnéztem, hogy ez hogy történhetett. Meg is lett a válasz: rosszul írtam be az időt, mert egyszerre két időpontot kaptam a fogorvostól, de mindkettőnél tíz órát tüntettem fel a naptárban. S ha ezen csodálkoznak az olvasók, hogy lehetek ennyire figyelmetlen, jöjjön a következő húzásom. A lányommal ritkán tudunk együtt tornázni, mert a suli ideje alatt tudok leggyakrabban eljutni, de a kedvéért kértem délutáni időpontot, hogy végre ő is eljöhessen, amit nagyon várt, végig is csacsogta az utat, ami egy kiskamasznál jó jel, biztató, mert két opció van: vagy néma csend és mobilozás, vagy véget nem érő történetek olyan dolgokról és olyan szavakkal leírva, amiket nem értek. Mikor odaértünk a piláteszre, találkoztam a volt kolléganőmmel, nagy örömmel osztottuk meg egymással az életeseményeinket, majd az oktató odalépett hozzám a lányommal, és bejelentette, egy órával korábbi időpontban kellett volna jönnünk. Hát, én lazán tudtam kezelni a helyzetet, ami persze bántott, na de a lányom dühe egész estig érezhető volt, és nem némaságával büntetett. 

Igen, a sorozatos „kihagy az agy” produkciók nem érnek véget, vannak még a tűzhelyen felejtett pirítósok, leszervezett találkozók egymást ütve, de a peches szériák is elég jól kísérnek. A legutóbbi múlt héten történt, amikor szájsebész vette ki az egyik fogam, ami alatt ciszta volt. A beavatkozás jól sikerült volna, ha a kihúzott foggal nem távozik a mellette lévő őrlőből is a tömés, ami körülbelül egy kráter méretű lyukat töltött ki. Szóval mire életem első foghúzásából feleszméltem, már ott is volt egy újabb megoldandó feladat. Hogy mikorra kaptam időpontot a fogorvoshoz? Egy hétre rá csütörtökre. Jó lenne akkor menni, amikor kell, mert a tömés eléggé hiányzik!