Aradikális pártok sosem tudtak igazán együttműködni. A 20. század ezt a balradikális kommunista szekciók kapcsán demonstrálta jégcsákánnyal a fejben, szocdemek ledarálásával és aztán az egypártrendszeren belül is a platformok szárnyainak rendszeres nyesegetésével, hogy mást ne mondjunk. 

A szélsőjobbos csoportok és radikális konzervatívok együttműködése sem nagyobb diadalmenet. Hiszen az egyik a másik migránsát utálja – például a holland Wilders, de még a nagyobb pártok sem akarják a román teljes schengeni belépést –, ahogy annak idején a magyar munkavállalók juttatásait is megkurtította a „baráti” Kurz-kormány Bécsben. A svéd radikálisok félnek az oroszoktól, és nem akarnak többet fizetni az uniós büdzsébe; eközben a spanyol vagy olasz radikálisok szívesen vennék a több pénzt az EU-tól, csak lehetőleg feltételek nélkül. 

A magyar és szlovák populisták orosz kottából énekelnek, míg Meloni olasz testvérei – Fratelli d’Italia – a legnagyobb atlantisták lettek, együtt a lengyel PiS-szel vagy éppen a finn jobbosokkal. 

Ezek után miért lepődünk meg, hogy nem lesz nagy közös szélsőjobbos frakció az Európai Parlamentben? Egyáltalán, mitől lett volna ez reális terv és nem vágyálom? 

A jelenlegi folyamatok abba az irányba mutatnak ráadásul, hogy nem az eddigi kettő csoport marad meg, hanem háromfelé szakadnak. A lengyel–olasz dominálta ECR-csoport már egész konszolidált, párbeszédben állnak az európai mainstream nagykoalícióval. Az Le Pen-féle ID-csoport kidobta az orosz és kínai kémekkel dúsított német AfD-t, így ők is középre haladnak tyúklépésben, hiszen Le Pen párizsi kormányzóképes imidzséhez ez szükséges. Meg az uniós források. 

A kidobott AfD, a Mi Hazánk és ki tudja, talán a Fidesz is végül a harmadik, frissen megalakítandó frakció lehetőségét mérlegeli. A „szuverenisták” így három részre törnék a szélsőjobbot az EP-ben. A folyamat a pártok logikái és manifesztói alapján természetes, csakhogy meglepő, hogy a Karmelita kolostorból átalakított palotában szignifikánsan nagyobb esélyt láttak az együttműködésre. 

A másik vízválasztó pedig az, hogy ki hogy áll az uniós forrásokhoz. Meloni se ma született bárány, nyilván racionális politikai érdekből barátkozott meg Brüsszellel, hiszen 200 milliárd eurót kaphat Olaszország. A francia gazdaság se áll fényesen, Le Pen lehet, hogy a NATO-n veri le a szélsőséges érdekeit, de kevésbé az EU-n. (Már belengették, hogy a franciák megint kiszállnának a katonai NATOegyüttműködésből…) Az eurózóna a legjobb békegarancia, mert soha nem készült reális forgatókönyv egy ország kiszállásáról az euróból, ez gazdaságpszichológiailag a lehetetlen határát súrolja. 

A magyar kormányfő ezzel szemben hagyja bentragadni az uniós forrásokat a hazai államháztartás elképesztően nehéz helyzete és az EU-szinten is rekordmagas infláció ellenére. Inkább a geopolitikai narratívákra összpontosít, mint a magyar emberek hétköznapi érdekeire? Akkor kinek az érdekét szolgálja vajon a sok világpolitikai megfejtés, amelynek a vége valahogy mind a Trump–Putyin–Hszi háromszögbe jön ki?