HÍREK

Egy idős hölgy kálváriája

Egy idős hölgy kálváriája
Hegedűs Norbert
2020. 03. 22., v – 08:59

pozsony
Friss ikon
Off

Törzs

Beszédes teremtés, ez még a telefonhívások során kiderült. Végre találkozunk, máris mesélni kezd, csodálom, hogy vág az esze. De egyszer csak leblokkol, mert olyasvalamihez ér, amiről nem szeretne beszélni, amit nagyon mélyre eltemetett, s nem akarja felidézni, újraélni. Túlságosan fájó az emlék. És úgy van vele, hogy ha eddig sikerült egykor ismert és előkelő családja titkait az emlékezet legrejtettebb bugyraiba eltemetni, akkor most már nem fogja a világ elé tárni. Nem erőltetem, nem akarom bántani. Várom, hátha mégis megnyílik. A világ dolgaiban viszont jártas, nem csak a kultúrában. Semmi fontos nem kerüli el a figyelmét, vitalitása csodálatra méltó.

a

Régi szép idők?

Tizennégy éve kezdett egyetemre járni, a nyugdíjasok egyetemére. „Akkor nyílt rá lehetőség, fiatalkoromban a származásom miatt szóba sem jöhetett, aztán meg édesanyám nővérét gondoztam. Anyukám hatvankilenc évesen halt meg, őt is ápolni kellett, édesapámat elveszítettem, a szüleim elváltak. Édesapám a háború befejeztével egyszer azzal jött haza, hogy az egész családot kiköltöztetik, világos volt, hogy mint németeknek el kell mennünk Szlovákiából. Apám Bécsbe akart menni, anyukám ezt nem tartotta okos döntésnek, mert az osztrák főváros keleti részét, ahol apám lakott, lebombázták, nagy volt ott az éhínség, Pozsonyban viszont anyai nagyapám villájában laktunk. Ma már nem áll a villa, bár sokáig kibírta, 1974-ben még egy partizánokról szóló filmet is forgattak ott Vlado Müller főszereplésével. A ház a mai Aupark közelében állt, ahol a háború után épült gimnázium is található. Valamikor régen német parasztok laktak ott, őket később kiköltöztették, helyükre Magyarországról olyan, Iglóról és környékéről Budapestre vándorolt szlovákokat hoztak, akik ott nem vitték túl sokra. A sikeresebbek maradtak. Az új lakók pedig inkább hódoltak rossz szokásaiknak, mint a munkának, ittak, hangoskodtak, egy idő után elviselhetetlenné vált a helyzet, lassacskán mindenki elmenekült a környékről.”

a

Kilakoltatások

Mária néni anyukája, miután az első férje a vasfüggöny mögött maradt, újra férjhez ment, s az első házasságából származó két gyerek, Mária és az öccse mellé még három született. Előbb egy lány, rá egy évre egy fiú, majd tíz év múlva még egy fiú. A gyerekek nehezen viselték a kilakoltatást. „Édesanyánk folyton szomorú volt, nem tudta elviselni, hogy albérlőként a németek után kiürült villába költöztették, ahol egy cseh zenetanárnő lakott, akinek a férje német orvos volt. Nekik valamikor gyönyörű villájuk volt Ligetfalu közepén, de miután a tanárnő megözvegyült, meg kellett elégednie egy szobácskával. Anyukám a nagyapám csoda szép villájában nőtt fel, rendezett, nagy parkja tele volt egzotikus fával, bokorral, virággal, amelyekről kertész gondoskodott. Valahol, nem tudom, hogy az öcsémnél vagy nálam, meg is maradt róla egy kép. Azután, hogy anyukám elvált, újra visszamentünk a nagyszülőkhöz, de egy napon jött a teherautó, a gyönyörű bútorok, minden vagyonuk ottmaradt. Az elvtársak kilakoltattak bennünket – előbb Érsekújvárba, majd azon túlra. Egy, katonáknak vályogtéglából épült egyszobás földszinti lakáskába kerültünk, amelyben se villany, se víz nem volt. Nem volt csatornázás, ha vizet akartunk, eleinte a közeli gazdaságokból hordtuk, később kutat fúrattunk, persze télen befagyott. Nem volt emésztőgödör, ha fürödtünk vagy mostunk, a vizet az udvarra öntöttük ki. Nagymama súlyos reumát kapott, később bele is halt. Életének utolsó két évét fekvő betegként élte, én gondoztam.”

a

Fátyol a múltra

Az idős hölgy ma már nem láthatja a házat, azóta lebontották. Nosztalgiából ugyan néha felkereste a helyet, ahol a testvérekkel együtt iskolába járt.

„Megpróbáltam fátylat borítani mindarra, amit átéltünk. A nagyszüleim csallóközi nemesi családból származtak, s a túlélés nagymesterei voltak. Ópapa és az ő apja is jogász volt, s hogy ne kelljen dédapánknak a faluból hintóval mennie a pozsonyi városházára, ezért építette a ligetfalui villát. A fia, az én nagyapám, a városházán dolgozott. Nagyon művelt nagymamám, egy dél-magyarországi elszegényedett nemesi család sarja, kolostorban nevelkedett, tökéletesen beszélt franciául és németül. Főzni viszont nem tanították, hatvanéves korában tanult meg. Addig szerencsére volt egy Mariska néni, aki átvette ezt a szerepet. Édesanyámnak egy nővére volt, őt is kolostorban nevelték, később tanítónő lett. Neki két lánya született, nem volt férfi örökös. Visszapergetve az éveket, csodáltam, hogy a nagyszüleim milyen alázattal viselték sorsukat, mások megkeseredtek, siránkoztak, ronyóztak – meglepődik, hogy ezt a szleng kifejezést, amit magyarázata szerint a pozsonyiak abban az értelemben használtak, hogy sajnálja magát, fájlal mindent – nem ismerem. – Soha nem terheltek bennünket negatív dolgokkal, gyermekszívünkbe nem oltottak gyűlöletet. Amikor abba a korba értünk, hogy képesek voltunk felfogni a történteket, nagyapa elmagyarázta nekünk, honnan származunk, milyenek a gyökereink, kik az őseink. Egyesek a csallóközi temetőkben nyugszanak, mások a pozsonyi András-temetőben, oda el is vitt bennünket nagyapa.”

a

Zsírt, tojást kaptak a stafírungért

Vagyonukat elkobozták, semmijük sem maradt. „Ómama berakta hátizsákba a lányainak szánt monogramos, finom damaszt stafírungot, elvitte a Csallóközbe, ott eladta zsírért, tojásért, néha még tejfölt is hozott, az ünnep volt nekünk. Anyukám hosszú időn át nem kapott munkát, pedig főiskolai végzettsége volt, kertészmérnöki diplomát szerzett. Végül a pozsonyi kábelgyárban alkalmazták ismeretség révén, volt ott egy úriember, aki sokaknak segített. Én, amikor iskolába kezdtem járni, azt sem értettem szlovákul, hogy a tanító néni figyelmeztet, ülj le. A nyolc elemi elvégzése után nagy nehezen jutottam be a középiskolába, tudtam, hogy a gimnázium szóba sem jöhet, szakiskolába sem jelentkezhettem, s amikor még a tanonciskola kapcsán sem vettek számba, megkérdeztem a tanítónőt, hogy velem mi lesz. Azt felelte: »a szocialista rendszernek nem érdeke, hogy a nemesek leszármazottait iskolázza«. Egy évet már így is kihagytam, mert ’54-ben gyermekbénulást kaptam, Ligetfalut akkor elöntötte a talajvíz, abban a részében, ahol laktunk, nem volt csatornázás, így megfertőződtek a kutak. Kórházban feküdtem, majd elvittek Jánske Lázněba gyógykezelésre. Hál’Istennek ott újra talpra állítottak, de az egyik lábam és a szemem is megsínylette, akkoriban nyolcdioptriás szemüveget kellett viselnem, és dadogtam is. Az üzletből sokszor elfutottam, odamenet állandóan ismételgettem, hogy mit kell vennem, mikor sorra kerültem, nem tudtam kinyögni, hogy mit akarok.”
Mára ez is elmúlt, Máriának nagyon is pörög a nyelve. Mondom is neki, mire jóízűen nevet. Mintha nem is ő lett volna a szenvedő alanya annak, amiről mesélt. Aztán megint komolyodnak az arcvonásai: „Hálás lehetek a kereskedelmi akadémia megértő tanárainak, főleg az osztályfőnöknőnek: két hasonló név láttán fonetikai problémára és elírásra magyarázták ki a dolgot, s mivel a szegény körülmények között élő lányka ráadásul terhes lett, engem csempésztek be helyette. Az akadémia végeztével a kábelgyárban helyezkedtem el, ott, ahol előtte egy elvtárs azzal utasította el anyámat, hogy »Scheissmaterial«, arra nincs szükség. Meg akartam mutatni neki…”

a

Lelki táplálék a szegénységben

Bármennyire is nehéz volt az életük, anyukája és a nagyszülők mindent megtettek, hogy Mária néniéknek szép gyermekkoruk legyen. „Ha nem is volt semmink, rengeteg lelki táplálékot kaptunk. A nagymama akkor is alázatra, szerénységre, tisztességre nevelt, arra, hogy jobban fogjuk érezni magunkat, ha mi még adunk abból a kevésből, ami nekünk megmaradt. »Ha bármit teszel, úgy tedd, hogy ne kelljen érte szégyenkezned« – mondogatta a nagymama. Kedves, szeretetteljes légkörben nőttünk fel, anyukánknak nagyon szép volt a kapcsolata a szüleivel. Mivel mi nem a biológiai apánkkal nőttünk fel, ópapa volt az a férfi, akire felnéztünk, aki mindent megadott, szeretetre tanított, megismertette velünk a világot. Nagy vadász volt – később a katonák elvették a fegyvereit, így halász lett –, engem is elvitt magával, otthon is tele volt a ház trófeákkal. Kislányként az iskolában sikerült a tanító bácsit blamálnom, amikor szemléltetőeszközként bemutatott az órán egy emut, mire én a szünetben utánamentem, hogy ez nem emu, ez egy túzok, az én nagyapám ajándékozta az iskolának. Meg is haragudott rám.”

*  *  *
Mária néni azt mondja, ő régi „pressburger” család sarja, apja német, anyja pozsonyi magyar. A férje meg cseh volt. „Későn mentem férjhez, érett korban. Egy fürdőhelyen ismerkedtünk meg. Nagyon kellemes úriember volt, ideköltözött Pozsonyba, szépen éltünk, sajnos, csak huszonhét évig lehettünk együtt, akkor rákban meghalt.

Mária néni ma egyedül él, öccsével és anyukája második házasságából való három féltestvérének gyermekeivel tartja a kapcsolatot. A férje első házasságából született gyermekeivel és azok családjával, az unokákkal, a dédunokákkal is jó a viszonya. Bár azok nem a szlovák fővárosban élnek, az unokák a szünidőben rendre ellátogatnak hozzá. Nincs egyedül, soha nem unatkozik. És nem siránkozik. Azon sem, hogy mindenüket elveszítették. Egyetlen dolgot sajnál, hogy a nagyszülei és édesanyja, akiket érdemtelenül bántottak, nem érték meg a rendszerváltást.

Bevezető

Mária néni pozsonyi, mégis Bécsben találkoztunk először, a Musikverein hangversenyén. Megígérte, hogy majd elbeszélgetünk, de nem volt könnyű egyeztetni, a nyolcvanéves hölgynek nemcsak egykor volt eseménydús az élete, ma is az. Egyetemre jár, tanul, pótolja azt, aminek lehetőségét egykor elvették tőle. S persze ott van a nagy szerelme, a színház és főleg a koncertek. Rendszeres látogató.

Címkék

Rovatoldalon kiemelt
Nem kiemelt

Komment kikapcsolva
Bekapcsolva

Bevezető mint galéria
Ki

Szerző
Urbán Klára

%d blogger ezt szereti: