A 21. század világa folyamatosan arra késztet, de írhatnám akár azt is, hogy kényszerít, hajtsd a nagyobb, a szebb, a jobb dolgokat, halmozz tárgyakat, élvezd az élvezeteket korlátlanul, számolatlanul. Miközben haladunk ebbe a társadalmilag elfogadott és preferált irányultságba, az embernek lánya és fia a szíve mélyén érzi, valami nincs rendben. Akár mondja, akár nem, a szív egy idő után jelez. Küldi a jelzéseket, először csak finoman, aztán egyre erőteljesebb formában, akár testi tünetek, betegségek formájában. Miközben haladunk ez irányba, a kérdés már csak az, mikor állunk meg, mondván, nem lesz ez így jó. A javak halmozása helyett itt lenne az ideje, hogy ismét az alapvető, az alapvetések irányába forduljunk. Az egyszerű dolgok felé, melyek korántsem egyszeriek.

Az egyik ilyen legfőbb eszközöd, vagy ahogy előbb neveztem, „fegyvered” a nevetés. Egyszerűen hangzik, mégis azt kérdezem tőled, mikor nevettél úgy istenigazából, szívből? Úgy kacagva, hogy a hasad is belefájduljon, hogy közben tudd, ez a pillanat nagyon értékes lesz, mert nemcsak nevetsz és jól érzed magad, hanem mert viszed magaddal munícióként, s amikor szükséged van rá, elő tudod hívni az emlékét. Ne a tárgyakat, a nevetést, annak lehetőségét gyűjtsd, számolatlanul. Az tölti be szívedet-lelkedet akkor is, amikor odakint tombol a komorság. A nevetés ugyanis napsütés, amely elűzi a sötétséget.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép