Hírkereső

Napóleon leverése után, a restauráció időszakában, az 1830-as évek vidéki Franciaországában a panamák jellemezte gazdasági-üzleti-politikai modell uralja a kispolgári arisztokrácia szemléletét. Arra ezúttal nincs mód, hogy a regény valamennyi – roppant gazdag értelmezési lehetőséget kínáló – aspektusát áttekintsük, így mindössze néhány jellemző momentumot ragadnék ki, amelyek arról is tanúbizonyságot tesznek, Stendhal milyen pimasz, kikacsintó humorral és iróniával szól a korrupciós ügyek igazolásául szolgáló royalista ideológiákról és azok szellemtelen fölvizezéséről. Lássunk egy példát rögvest a mű legelejéről, amikor kiderül, hogy a látszólag csöndes és békés Verrières-ben minden a nagyhatalmú polgármester, a de Rênal úr érdekeltségeiben összegződő haszonról szól.

A Hűség Útja sétányán a növényzet karbantartása és csinosítása úgymond városi érdek. „De a polgármester úr zsarnoki akarata – mondja az elbeszélő – évente kétszer könyörtelenül megnyirbáltatja a városka fáit. A helyi liberálisok még azt is hozzáfűzik, persze némi túlzással, hogy amióta a levagdosott ágakat Maslon káplán viteti haza, a városi kertész ollója jóval nagyobb szigorúsággal nyes.” Később, amikor egy veterán katona-sebész felszólal a szépséges fák megcsonkítása ellen, „a polgármester jakobinusnak és bonapartistának bélyegezte”. A polgármester szerint annak a fának, amely nem nyújt hasznot, más rendeltetése nincs, mint hogy árnyékkal szolgáljon, ami igazolja a nyirbálást. „Én az árnyékot szeretem – felelte ekkor de Rênal úr, hangsúlyában a nagyképűségnek azzal az árnyalatával, ami éppen helyénvaló, ha egy sebésszel beszélünk, aki a becsületrend tulajdonosa” – így a mesélő. Telitalálat.

Néhány bekezdéssel később, a Verrières-ben varázsigeként valamennyi (üzleti, gazdasági, politikai és szociális) tevékenységet meghatározó „haszon” taglalásakor egyértelmű utalással jelzi a narrátor, mi a véleménye a progresszív főváros és az – egyébiránt tetszetős és jóravaló – vidéki városkákat vezető pöffeszkedő, műveletlen újgazdagok közti különbségről. A növénykarbantartásból származó hasznot a káplánnak kiszervező polgármester a sajátjának tekintett fák alatt sétálgatva épp azon méltatlankodik, hogy egy Párizsból érkezett újságíró nyomozni kezdett a városi intézmények (a börtön, a szegényház és a kórház) körül, amikor a kövekező közbevetést olvassuk: „Vidéki történettel kívánom olvasóimat szórakoztatni, több száz oldalas történettel, mégsem lehetek olyan kegyetlen, hogy egy vidéki párbeszéd hosszadalmasságával és óvatoskodó sunyiságával is megkínozzam őket.” Így hát, midőn de Rênalné asszony alákérdez urának – „De hát mit árthat neked? Hiszen te olyan becsületes vagy, mindig a szegények javát akarod…” –, a fölhorgadt de Rênal úr azt feleli: „Csak azért jött, hogy itt szaglásszon és azután cikket firkáljon a baloldali lapokba!”, amit a nő halkan ekképp kommentál: „Nem is olvasod őket…”

Lássunk egy újabb példát a helyi ügyekre, ismét egy olyat, amely lassanként Julien szemét is fölnyitja. Julien a „hiányos műveltségű” de Rênalné szerelme révén mind érdemibb betekintést nyer a városka felső köreinek politikai játszmáiba, amelyek egyik jellegzetes pillanata az új polgármester-helyettes megválasztása, akit még felsőbb körökből igyekeznek delegálni. A de Rênal úrnál összegyűlő royalista vezetőkből álló „kiváltságos társaságot erősen izgatta a polgármester-helyettes megválasztása; persze a város többi lakosa, főként pedig a liberálisok kívül maradtak a játékon”. Annak, hogy a politikai ellenzék mellett mindenki más is kiszorul a döntésből, azért van különös jelentősége, mert a király látogatására a verrières-i főutcát országúttá kell kiszélesíteni, aminek viszont az egyik legfőbb, egyáltalában nem mellékes célja, hogy az építkezésre szánt pénzek javát zsebre tegyék. A kiszemelt polgármester-helyettes, de Moirod vetélytársa „egy nagyon gazdag gyáros volt, akit feltétlenül a második helyre kellett szorítani” az úgymond közbeszerzési pályázaton. Ismerős képlet? A munkálatokkal persze minden kiemelt érdekeltnek jól kell járnia, a panama logikája távlatosabban tehát a következőképp fest: „Magának de Moirod úrnak is három háza állt a kijelölt oldalon; ha tehát őt választják első esküdtté, azaz polgármester-helyettessé, s de Rênal úr tervbe vett képviselői megbízása után polgármesterré is, kétségtelenül sok minden előtt szemet huny majd, és az útra kiugró házak olyan jelentéktelen átalakítással ússzák meg, amelytől még száz év múlva is ugyanott állnak.” Minden más természetesen mehet a levesbe.

Ez és az ehhez hasonló ügyek, intrikák, politikai manőverek, a sikkasztás, a korrupció és a gyűlöletpropaganda a párnája alatt Napóleon képét rejtegető Julien számára egyértelművé teszik, hogy akinél a pénz (és a befolyás), annak a mozgástere is lényegesen nagyobb, aki viszont nem születik bele mindebbe, vagy nem úgy ügyeskedik, ahogyan a politikai táncrend megköveteli, nem számíthat különösebb karrierre. „Mit csináljanak ma nélküle [Napóleon nélkül] azok a szerencsétlenek, akiknek csak éppen annyi pénzük van, hogy megszerezhetik diplomájukat, de nincs annyi vagyonuk, hogy emberként indíthatná el őket pályájukon” – elmélkedik a fiatal tanító. De Rênalné, akiben föl sem merül a pénz szerepe, hiszen temérdek van neki, úgy véli, „a cselédek gondolkodnak így”. Nem véletlen, hogy azok a könyvek, amelyeket Julien a barátjától kap titokban – nem vásárolhatná meg őket legálisan –, mind fontosabbá válnak számára, ugyanakkor ezzel egy időben a főhős az útépítés és a polgármester-helyettes jelölése körüli korrupció révén ráismer a kisvárosi nagypolitika szerkezetére, ami kulcsot ad számára a folytatáshoz: „Julien ezt a panamát sokkal jelentősebbnek éreze, mint a fontenoy-i csatát, melyről éppen most olvasott az egyik, Fouquétól kapott könyvben.”
Julien Sorel sorsát ismerjük.

A Vörös és feketében megrajzolt társadalomra azonban újra és újra, aktualizálható formában ismerünk rá. Kihagyhatatlan olvasmány.

L. Varga Péter