Hírkereső

Aljakszandr Lukasenka elnök parancsba adta, hogy minden minszki ellenállást meg kell törni. A régi kormányát – a belügyminiszterrel együtt – újabb mandátumra terjesztette fel, gyakorlatilag alig van változás. Az állami tulajdonú vállalatokban tüntető, a televízióknak nyilatkozó dolgozókat pedig figyelmeztette, hogy nem kapják vissza munkájukat – soha.

Azt is mondhatjuk, hogy teszteli a tüntetők kitartását. Eközben az Európai Unió ugyan jelképesen szankciókról döntött, de ebbe azért nem fog beleremegni a rezsim, hiába fagyasztanak be néhány számlát. Emellett 53 millió eurós támogatást juttatnak a civil szervezeteknek – de ez se most fogja megteremti a belarusz demokráciát. Lukasenka elnök önbizalmát talán az mutatja a legjobban, hogy már Dimitrij Peszkov, a Kreml szóvivője is azt mondta, „nincs szükség” az orosz segítségre, megbirkózik a helyzettel a fehérorosz elnök és biztonsági apparátusa. A tüntetőknek valóban nem sikerült fegyveres testületeket átcsábítani a saját oldalukra, míg a kitüntetések Lukasenkától csak úgy záporoztak rájuk a hetén. Fehéroroszország alapvetően olyan helyet foglal el a térképen, hogy ez az ott élő emberek akaratán kívül is meghatározza az események lefolyásának egy jó részét. Ezt hívják geopolitikának: a földrajzi adottságok befolyását a politikára. Hiába diktátor, hiába tüntetések, az oroszoknak és a NATO-nak sem érdeke egy újabb Ukrajna. Persze ha bármelyik oldal tehetne egy-egy lépést anélkül, hogy azt a másik ne olvasná látványosan a fejére, akkor nem lenne rest jobban védeni és érvényesíteni ottani érdekeit. Egy oroszbarát, de nem ennyire elvetemült elnök, egy szavazat-újraszámlálás vagy új választás nyugati győzelemnek számítana. Ha viszont Lukasenka ismét gond nélküli megőrzi hatalmát, a hangos uniós tiltakozások ellenére, az Putyin fricskája lehet a Nyugat felé úgy, hogy közben az addig fickándozó Lukasenkát is gúzsba köti. Még az se kizárt, hogy nem orosz provokáció volt a minszki ellenzéki tüntetések legalábbis egy része….

A geopolitika Magyarországnak sem kedvezett 1956-ban, amikor a Szuezi-csatorna fontosabb volt a NATO-nak, mint egy szovjet szatellitállam küzdelme a szabadságért, és az ezzel járó kockázat, hogy teljes konfrontációra kényszerül a Szovjetunióval. A balkáni országok is tudnának mesélni arról, hogy a történelem micsoda átjáróházat csinált a térségből. Szerencsésebb sorsú, északabbra fekvő szigetek (Egyesült Királyság), félszigetek (Skandinávia) máshogy voltak kitéve a geopolitikának. Azt is mondhatjuk, hogy Lukasenka esetleges bukása a kivétel lenne a szabály alól; míg megmaradása vagy egy látszólagos helycsere hozná a szokásos geopolitikai forgatókönyvet. Ez most nem kis részben a valódi, őszinte tüntetők elszántságán és elkeseredettségén múlhat, de korántsem kizárólag azon.