Hírkereső

Hétről hétre a Népszabadságban megjelent kritikái irányadóak és szellemességük folytán felettébb szórakoztatóak voltak – az olvasók számára. Nem így a tollára vett előadás létrehozóinak. Egekig tolta azt, akit szeretett, a földbe döngölte azt, akit nem. Aki figyelemmel kísérte több évtizedes munkásságát, pontosan tudta, kit tisztel, kire néz fel, kit becsül meg, kire vigyáz a maga módján. De azt is, ki kapja tőle a legfájóbb, legkíméletlenebb jelzőket, kit szúr, kit semmisít meg, kinek okoz álmatlan éjszakákat. Nagy tehetségű színészekről írt le olyan mondatokat, hogy úgy sivított, mintha a metrókocsi ajtaja odacsukta volna a lábát, másvalaki mosolyát meg a székletrekedéssel vonta össze. Bátran, gátlások nélkül írta le azt, ami elsőre eszébe jutott. Egyáltalán nem érdekelte, ki mennyire sértődik meg, kinek az életébe rondít bele, kiről szedi le a keresztvizet. Boldog volt az, akit észrevett, boldogtalan, akit figyelmen kívül hagyott, akinek a nevét sem írta le. Elfogult volt, amit nem is titkolt. Véleményalkotását nagyban befolyásolta, hogy X-szel vagy Y-nal milyen volt a személyes kapcsolata. Tévedett is olykor. Nem gyakran, ám ha mégis, akkor nagyot. MGP írásait azonban nem lehetett nem elolvasni. Vagy ha ezt tette valaki, akkor azért, mert 1. érintett volt a kritikában, 2. nem érdekelte a véleménye, 3. nem vette kezébe a lapot. Mindenki más azonban élvezetesnek találta a stílusát, és szakmai iránytűnek a meglátását.

Így ment ez 2004 novemberéig, amikor ügynökmúltjáról lehullott a lepel. Ki is adott pár hónappal később egy rövidke közleményt. Beismerő vallomást négy mondatban.

„Hetek óta feltételezések terjengnek egykori ügynökmúltamról. 1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyilatkozatot. Elszámolással önmagamnak tartozom a történekért. Többet erről nem fogok mondani.”

Nem is mondott. De miután kirúgták a lapjától, megfosztották „színházi trónjától”, és később is csak kisebb lapokban vagy online felületeken publikált, megírta mindazt, amit az üggyel kapcsolatban közölni akart az utókorral. Egy nagy tudású, színházi szérummal egy életre beoltott, lehengerlő íráskészséggel és gyilkos humorral megáldott szakember megzsarolásának története a Coming out, amely kettős vallomás egyetlen kötetben. MGP, a Kádár-kor színházi tanúja Luzsnyánszky Róbert néven 1963 és 1978 között állambiztonsági ügynök volt. Tevékeny ügynök, aki rendszeresen jelentett. Hogy miért? Mert az államvédelemnek kellett egy fazon, aki a színházi világ tagjairól ad pontos, részletes, mindenre kiterjedő jelentéseket. MGP-t pedig könnyű volt megzsarolni. Homoszexualitásával támadási felületet adott „fent” is, „lent” is. Nem volt nehéz beszervezni. Nem kellett ráijeszteni. Tizenöt évig teljes titoktartás közepette dolgozott „megrendelőinek”. Színházi körökben még ma is többen állítják: Latinovits Zoltán öngyilkosságához neki is köze volt. Mert róla is jelentett. „De csak egyszer!” – védekezett. Ahogy Lakos Anna mondja a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában most megjelent kötet Előszavában: nem sokkal azután, hogy MGP-ről kiderült, nem csak könyveket (Honthy Hanna és kora, Törőcsik Mari, Színházi holmi, A Latabárok, A Páger-ügy), színikritikákat és portrékat írt, „nyilván belső indulatoktól vezérelve, számítógépbe püfölte életét, beszervezésének történetét. Először még úgy gondolta, érdemes kiadni… végül elállt a közléstől. Sokat kellett volna dolgoznia a szövegen, amely végül töredékes maradt. Szerkesztetlen. Pontatlan. Tele tévedéssel. Emlékezete sokszor cserbenhagyta, nem ellenőrizte a leírtakat. A rá amúgy nem jellemző pongyola, rosszul megfogalmazott mondatokat sem javította. A kirekesztett, magányossá vált embernek sem ideje, sem ereje nem volt, hogy mindezt megtegye. Már kiírta magából a történetét. Halála után az örökös úgy döntött, hogy mindezek ellenére érdemes kiadni a Coming outot, mivel fontos kordokumentum.” 

Joggal merül fel a kérdés, a rendszerváltást követően miért hallgatta el zűrös múltját Molnár Gál Péter? 

„Bíztam az örök hivatali slamposságban? Elsikkadok a papírtömegben, az adminisztrációs papírkígyóban? Nem kerül rám a sor, lévén teljes életemben beosztott újságíró (az utolsó tíz évben a főmunkatársi cím szépségflastromával)? Lapultam a megúszás reményében? Tagadhatatlan: így is volt.”

A csaknem 400 oldalas kötet felét majdnem 400 jegyzet és pontos névmutató teszi ki, az igazi olvasnivaló azonban a szerző tollából ered, amely hol tintával, hol vérrel van töltve, de soha nem vízzel és nem is tejjel. „Itt az a büdös besúgó!”, „Így éltünk Pannonhalmán”, „Közüggyé tett magánügyek”, „Színház+politika=színházpolitika?”, „Miniszterelnök lehet, színházi kritikus nem” – ez a könyv öt fejezetének címe. Nem egy bűneit ecsetelő ember vezeklése a könyv. Sokkal inkább egy bűne alól önmagát többszörösen felmentő, erkölcsileg kisiklatott ember coming outja, aki – stílusosan fogalmazva – ziccerszerepet vállalt az elmúlt rendszer színházi életében. De ha nagyobb feladatban gondolkozunk, akkor Jágó vagy Biberach szerepét alakította. 

Halottról vagy igazat, vagy semmit, így a latin szólás. Az igazság elhangzik. Akinek ez kevés, annak ott a sok anekdota, színes portré, külföldi riportutak beszámolója, sikamlós magánéleti sztori.
MGP nem hősködik. Kínjában is szórakoztat.