Az 1949 és 1968 közt járási és kerületi bizottságok jogászaként dolgozó szerző cikkében arra a korabeli szenvedélyes szlovák sajtókampányra utalt, amelyben – a tényeket meghamisítva – szlovák újságírók, közéleti személyiségek próbálták ellehetetleníteni a csehszlovákiai magyar országos kulturális szervezet, a Csemadok nemzetiségi törvénykezdeményezését. Ezzel nyíltan nacionalista hangulatot teremtettek 1968 tavaszán Dél-Szlovákiában. Mindez nagy mértékben megnehezítette a cseh–szlovák viszony rendezésével párhuzamos nemzetiségi jogi szabályozást, a magyar–szlovák viszony demokratikus rendezését.

„Mégis kérdezzük, mire jó mindez?” – tette fel a kérdést a tavaszi és nyári újságcikkei nyomán közismertté vált Gyönyör József. „Hisz, ha a magyarság, félve az esetleges újbóli szenvedésektől és hátrányos megkülönböztetésektől, lemondana is nemzeti öntudatáról és máról holnapra szlovákká válnék, mit érne el vele a szlovák nemzet? Számban talán gyarapodnék valamit, de kérdés, hogy ez megérné-e az áldozatot? Nincs más kiút tehát, mint megbékülésre és feszültségmentes nyugodt együttélésre törekedni nemzetiségi jogaink igazságos és kielégítő rendezésével, hogy ezt az alakuló föderatív, demokratikus és humánus szocialista köztársaságot a magyar nemzeti kisebbség is igazi hazájának érezhesse.” Gyönyörnek ez az egyszerre elemző és drámai hangú írása egy nappal a Csemadok Központi Bizottságának augusztus 3-i ülése előtt jelent meg. A tanácskozáson egyrészt a június óta Prágában folyó törvény-előkészítő tárgyalásokon képviselt magyar állásponttal, a nemzetiségek államjogi helyzetének rendezésével kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztak, másrészt az 1968 augusztusában már érezhetően feszült belpolitikai légkör miatt arról is döntöttek, hogy a szervezet augusztus végére tervezett rendkívüli országos közgyűlését későbbi időpontra halasztják.

Történelmi sérelmek

A Novotný leváltásával, Alexander Dubček pártfőtitkárrá választásával nem akármilyen év kezdődött Csehszlovákia történetében. Gyönyör Józsefet, akit rendre megakadályoztak írásai megjelentetésében, 1968. március 7-én az Új Szó egyik szerkesztője megkérte, írjon a lapba. Ő azonban ezt arra hivatkozva utasította vissza, nem akar „zöldellő szövetkezeti táblákról írni, meg arról, hogy jól fizet-e a gabona, sárgul-e már a kukoricaszár, lesz-e bő szőlőtermés, híznak-e a közösben a sertések, s milyen a tejhozam.” Amiért viszont hajlandó lenne újra tollat ragadni, az a csehszlovákiai magyarság jogi, politikai helyzetének, a nemzetiségi jogok szabályozásnak a kérdése.

Szándékát a nemzetiségi érdekvédelemre nyitottá vált pozsonyi szerkesztőség örömmel fogadta, ami oda vezetett, hogy Gyönyör József sorra jelentette meg a napilapban nagy figyelmet keltő írásait. Gondolatai állandóan a jelen és a közelmúlt közt kalandoztak, s amint lehetősége volt rá, papírra vetette. Írt arról, ami 1945 óta történt a csehszlovákiai magyarsággal. Maga is újra és újra átélte a jogfosztottságot, az anyanyelv szabad használatának tilalmát. Képtelen volt szabadulni a csehországi deportálások megalázó képeitől, amikor a cseh országrészekbe hurcolt magyar családok közt cseh gazdák válogattak.

Átérezte sok tízezer magyar család pokoli dilemmáját, amikor – a reszlovakizációs rendelet elfogadásával – őseiket, nemzetiségüket és anyanyelvüket megtagadva a családfők menteni próbálták az otthon maradás lehetőségét. S persze szembesült azok sorsával is, akik többé nem léphettek be saját otthonukba, mivel ott már idegen kezek vágták be előttük az ajtót. Ezek az emlékek is arra ösztönözték, hogy – az őt ért soviniszta támadások mellett – szót emeljen saját közössége jogaiért, a nemzetiségi egyenjogúság eszméjét is hozzákapcsolja az „emberarcú szocializmusként” elképzelt jövőképekhez.

A pozsonyi tavasz magyar követelései

Első 68-as írása ezeknek a gondolatoknak a szellemében született meg: a Mi lesz velünk magyarokkal? című esszéjének alapgondolata az Új Szóban megjelent 1968-as cikksorozatának kiindulópontja volt. Egyértelművé kívánta tenni, érdemes harcolni a reményért, amelyet az Új Szó piros betűs címlappal megjelent 1968. március 15-i számában közölt Csemadok-állásfoglalás nyomán viharos gyorsasággal elterjedt a magyar kisebbségi társadalomban. Gyönyör gondolatébresztő cikke – mindenfajta előzetes egyeztetés nélkül – az állásfoglalás programját erősítette fel, s ez a proaktív magatartás végigkísérte a következő másfél év publicisztikai és jogvédelmi munkásságát.

Jórészt az ő írásai voltak azok, amelyek 1968 tavaszán, nyarán érzelmileg is mozgósítani tudták a pártállami passzivitáshoz szokott szlovákiai magyar közvéleményt. Tény, hogy az egész magyar sajtó napokon belül átalakult: az Új Szó és a többi országos magyar lap – a Hét, az Új Ifjúság, a Szabad Földműves – meg a járási magyar lapok, a szlovákiai magyar írók többsége naponta állt ki a nemzetiségi egyenjogúság, a nyelvi, vallási és sajtószabadság értékei mellett.

Gyönyör József nagyon gyorsan átlátta, hogy a magyarellenes szlovák nacionalizmus tudatos és agresszív kihasználása jórészt Dubček és a reformpárti csehszlovák párt- és állami vezetés ellen irányult. Ezeket a megérzéseit összekapcsolta a háború utáni jogfosztottság éveiből őrzött emlékekkel. 1968-as közírói fellépésére utóbb így emlékezett vissza: „Amikor 1968-ban a csehek és a szlovákok az emberarcú szocializmusért szálltak síkra, és hozzáláttak a szövetségi államuk megteremtéséhez, s amikor ezzel egy időben a jogfosztottság szomorú éveinek szellemében a magyarságot ismét támadás támadás után érte, amikor újra megjelent a „Magyarok a Duna mögé!” rossz emlékű jelszava, felvetődött bennem a kérdés: S vajon velünk magyarokkal mi lesz? Lelki szemeim előtt megjelentek az országból kiebrudalt földönfutók, hallottam a Csehország felé robogó, magyar deportáltakat szállító tehervonatok zakatolását, láttam a reszlovakizációs bizottságok előtt nemzetiségüket megtagadni készülő családapákat, és tollat ragadtam, tollat kellett ragadnom, hogy a tények, az igazság fegyverével harcoljak a csehszlovákiai magyarság jogaiért, hogy megismertessem népemet a fájdalmas múlttal és tájékoztassam a bizonytalan jövőről.”

Írásaival erőt adott, s hatására sorra születtek azok az publikációk, melyekben írók, újságírók, szenvedélyes igazságkeresők vetették papírra a történelmi időket, s a magyarság emberi és nemzeti kisebbségi jogai érdekében vállalták később a megtorlásokat.
Egyike volt azoknak a felkészült írástudóknak, akik 1968 tavaszán az 1945–48-as években elszenvedett magyarüldözés sérelmeit nyíltan feltárták, és tudós alapossággal keresték a jogegyenlőség lehetőségeit. Mindig a legidőszerűbb eseményekből indult ki, s rendszerint azt védte írásaiban, ami a legtöbb, leghevesebb támadást kapta, mindig a valótlannal, s igazságtalannal szállt vitába.
Figyelmeztetésnek szánta a múltbeli konfliktusok felmutatását, azért, hogy a pártállami rendszer reformját előkészítők is tudomást szerezzenek arról, ami a negyvenes évek második felében történt a magyar kisebbséggel. Tanulságul szolgáljon mindenkinek, mire képes a nemzeti elfogultság és a magyargyűlölet. S tette ezt abban bízva, hogy ezen ismeretek megszerzése talán közelebb hozza a magyar és a szlovák népet egymáshoz, és segítséget nyújt a valós és vélt sérelmek tisztázására, ezzel is elősegítve a demokrácia alapjainak lerakását és az európaivá válást.

Gaál Veronika