Hol van az a nyár…?! Elszállt azóta húsz-huszonöt év, és a mákos-meggyes íze is már a múlté. Örökre megmaradt bennem viszont az a kép, ahogy a nemzet, az ország, a világ színésznője kiszállt a kocsiból, lehúzta kezéről a hasított bőrből készült, homokszínű kesztyűjét, amelyet csak vezetéshez használt, széles karimájú kalapjáért nyúlt a hátsó ülésre, finoman a fejére illesztette, s könnyű, súlytalan léptekkel átszelte mellettem a belvárost.

Szereti Pozsonyt, mondja még ma is. Pedig több mint tíz éve már, hogy utoljára látta, amikor a vígszínházi Átutazók főszereplőjeként lépett a Szlovák Nemzeti Színház színpadára. Nem a társulattal érkezett. Lánya, Teréz hozta őt kocsival, így volt kényelmesebb számára az út, s hogy a délutáni próba előtt legyen még ideje egy rövidke sétára. Mintha érezte volna, hogy erre sem lesz már több alkalma, hogy nem fog már beülni kedvenc kávézójába, hogy nem állhat meg azok előtt az épületek előtt, amelyeket minden alkalommal megcsodált. Akkor sem szolgált már jól az egészsége, azóta pedig csak rosszabbodott. 2008-ban történt, tessék, már ennek is több mint tíz éve, hogy összeomlott a keringése, és a klinikai halálból hozták vissza. Felépült ugyan, de nem teljesen. Annyi erőt azonban össze tudott csipegetni magában, hogy színpadra lépjen. Játszott is még jó ideig. A legtöbbet a Nemzetiben. És még vendégszerepelni is el-eljárt. Pozsonyba, Beregszászra, Kaposvárra. Amíg úgy érezte, teljes értékű alakítást tud nyújtani, fájós karral is játszott. Aztán jöttek a komolyabb rosszullétek… De bármilyen cudarul érzi is magát nemegyszer, az életkedvét, a kíváncsiságát, a humorát, a tudásszomját, az öniróniáját nem veszítette el.

Igavonó színész volt egész életében. Színpadon is, kamera előtt is több száz szerepet eljátszott. Marguerite Duras regényének színpadi változata, a Naphosszat a fákon azért születhetett meg Kaposváron, mert összefogott Anatolij Vasziljevvel, az orosz színház sztarecével. Egy francia gyarmatokon tevékenykedő anya hosszas monológjával kezdődött az előadás, aki rég nem látta Párizsban élő fiát. Megromlott kapcsolat volt ez, de az asszony mindent megtett, hogy helyrehozza. Törőcsik Marinak irdatlan mennyiségű szöveget kellett elmondania. És el is mondta. Hibátlanul. Anélkül, hogy egyetlenegyszer elakadt volna. Elképesztő memóriájával az utolsó éssel sem maradt adósa írónak, rendezőnek, közönségnek. Ezzel a szereppel jött vissza hosszabb csend után a pályára, s bár az állapota nagyot változott, és életében új időszámítás kezdődött, később sem túlságosan kímélte magát. Visszatért a Nemzetibe, ahol előbb Ibsen Brandjában a címszereplő anyját, majd Brecht darabjában, a Galilei életében az idős főhőst formálta meg bölcsességének, élettapasztalatának és szakmai tudásának fényes esszenciájával.

Nagy utakat akkoriban már csak képzeletben tett meg. Cannes-ba hívták, ahol korábban aranypálmás színésznővé avatták. Makk Károly Szerelem című csodáját vetítették a Cannes Classics sorozatban. Több évtizeddel az ottani bemutató után rendezőjével hajolhatott volna meg régi sikerei színhelyén, de már nem vállalkozott az útra. Nem érzett magában annyi erőt, hogy repülőre üljön. Vidéki házában, Velemben várta a híreket, hogyan fogadja egy egészen új közönség szeretett Károlya legendás alkotását.

Cannes szereti Törőcsik Marit. Akárcsak Karlovy Vary, ahol többször vendégeskedett. Voltaképpen hamarabb járt a varázslatos cseh fürdővárosban, mint a francia Riviérán. Berlin, Moszkva és Velence mustrája kimaradt az életéből, de Cannes és Karlovy Vary mindenért kárpótolta, és mélyen meghajolt előtte. Marika Törőcsiková a cseh filmesek körében is hódított. Most is hallom Milos Forman mély, dörmögő hangját, ahogy Robert De Niro születésnapi partiján Karlovy Vary ékszerdoboz szépségű kis szállójában arra a kérdésemre, hogy melyik volt ifjúkora legemlékezetesebb magyar filmje, azt mondja: „A Körhinta! Mi szerelmesek voltunk Marikába” – tette hozzá nyomatékosan. De ugyanezt hallottam Jiří Menzeltől is, akihez évtizedeken átívelő, testvéri kapcsolat fűzte. Ő volt Törőcsik Mari életében az egyetlen ember, akivel annak ellenére, hogy semmilyen közös nyelvük nem volt, hosszasan el tudott cseverészni. De már vele sem tud többé találkozni. Sorra távoztak azok, akiket annyira szeretett. Bara Margit, Garas Dezső, Makk Károly és most ősszel „a Jirzsí”, ahogy szokta mondani.

Távol a világ sodrától, a Maár Gyulával teremtett meleg, velemi fészekben él Törőcsik Mari, több mint három éve. Ott érzi biztonságban magát, közel az osztrák határhoz, egy gesztenyeillatú kis faluban, ahol az év minden napján mélységes csend öleli körbe. Erre vágyott, ebben akart alámerülni. Itt tudja csak úgy-ahogy elviselni férje, Maár Gyula váratlan halálát, s mindazt a testi kínt, fizikai fájdalmat, amellyel együtt kell élnie. Fél karja lebénult, a mozgása sem a régi, a nyelőcsöve is rengeteg gyötrelem elé állítja. Éjszakánként pokoli görcsökkel küzd, sokszor aludni is képtelen. A nappalai sem sokkal könnyebbek, csak másképp viseli a kínokat, mert a tévé, a napi hírek elterelik a figyelmét. És ott van mellette Tamás, páratlan gondozója, ápolója, aki vigyáz rá, finomat főz neki, lesi minden óhaját, s egyetlen percre sem hagyja magára. 

Két évvel ezelőtt Selmecbányáról, az aranyszínbe öltözött Kálvária-dombról hívtam fel Törőcsik Marit. Ott, a közelben forgatták 1958-ban a Szent Péter esernyőjét. Magyar–szlovák koprodukció volt, magyar és szlovák színészekkel. Két nyelven vették fel a jeleneteket, mindenki megtanulta a szövegét így is, úgy is. Törőcsik Mari hatvan év után még ma is tud belőle egy mondatot hibátlan szlovák kiejtéssel. De emlékszik még arra is, hogy a forgatás idején a Grand Hotelben lakott. Három évvel a Körhinta után!

Kamera előtt legutóbb Mészáros Márta Aurora Borealis – Északi fény című rendezésében állt egy titkát majdnem a sírig őrző asszony szerepében. A film utolsó kockáin lehunyja a szemét. Örökre. Szépen, csendben, lélekben megbékélve megy el. Pilleszárnyakon. Apró szemében lassan alszik ki a fény. 
Törőcsik Marinak ma, november 23-án van a 85. születésnapja. Nem ünnepel. Nem fogadhat vendégeket. Ha megtehetné, Velem főutcáján minden bizonnyal egymás hegyén-hátán állnának a kocsik. Legyengült szervezetét azonban óvnia kell minden lehetséges veszélytől. Ki kell zárnia maga körül a világot. 

Csak a világ nem zárja ki őt. Épp ellenkezőleg: féltő, erős karokkal gyengéden öleli.