Nemrégiben hallottam egy aranyos kis történetet, mely számomra nagyon szépen rámutat az adventi várakozásnak az emberben történő külső és belső folyamatára. Sajnos, nem tudom, az eredeti változat hol található, kitől származik… Egy vidéki kisfiú elment a nagyvárosba meglátogatni jó barátját. Ahogy sétáltak a városi forgatag közlekedési eszközöktől és sok egyéb mástól hangos zajában, egyszer csak megáll a vidéki fiúcska és örömét nem titkolva arcáról teszi fel barátjának a kérdést: „Te ezt hallod?” Nem – érkezik a válasz. Erre a fiú megkéri barátját, vegyen elő egy pénzérmét és ejtsék le a földre, hogy annak csörrenését mennyien fogják meghallani és arra megállni. Ahogy ezt a fiúk megtették, bizony a körülöttük járók közül sokan lassítottak le, és keresték a pénzt. Ekkor odalépett a vidéki legény a bokorhoz, elhúzta annak egyik ágát és kivette azt a tücsköt, aminek hangja számára az örömöt jelentette. Meghallotta még a nagyváros zajában is, mert az ő füle erre volt beállítva! Vajon mi, mit szeretnénk meghallani, mire van beállítva a „fülünk”?  Egy szép adventi énekünk azt mondja: „Ajtódon valaki kopog! / Jézusod szólít! Ajtódon valaki kopog! / Jézusod áll kint, ajtódon valaki kopog!” Szívünk ajtaján ott kopogtat az Úr, mert Ő minden karácsony ünnepén szeretne ott – újra és újra – lakozást találni. A világ nagyon zajos körülöttünk, rettentő a zsivaj! Könnyű észrevétlenül elmenni e mellett a kopogás mellett. Ő viszont türelmes, nem tör ajtóstul senkire. Kivárja, hogy kinyíljon a szívnek ajtaja… Neki is van adventje, mikor Ő, az Úr Jézus várja, hogy beengedjék. Mivel vár? Szeretetével, hűségével, valamint a bűnbocsánat és az örök élet ajándékával. Mert Ő sosem fenyegetéssel közelít az ember felé, hanem előbb örömhírt, evangéliumot hirdet.

Ez el van készítve mindenki számára! Ahogy Pál apostol írja: „Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek.” (Titusz 2,11) Ezzel kopogtat! Elfogadásához azonban ezt meg kell hallani. Még a mai világ „autóinak” – az önzőségnek, az elidegenedésnek, a szeretetlenségnek, a rohanásnak, a mindig többet akarásnak és főként a pénz csörgésének – zajában is. Szükséges a csend, illetőleg – ahogy a bevezető történetünk is mutatta – a kiélezett fül. Jézus kopogtat – még a nehéz helyzet, a vírusos veszély, a felmerülő kétségek, kilátástalannak tűnő helyzetek, anyagi problémák ellenére is. Mi van, ha éppen ezek az Ő kopogtatásának eszközei?

Fogadjuk hát meg a diakonissza-költőnő verses tanácsait, hogy így legyen mindannyiunknak áldott az adventi várakozásunk: „Legyünk egy kicsit csendben! / Födje mély csend a szíveket: / mert a sötét, elgyötört földre / Karácsony közeleg. / Jó, ha most lelkünk messze hagyja / a hajsza, lárma mind. / Ne siessünk hangos utakra! / Karácsony lesz megint. / Kezem a jászol előtt szépen / imára kulcsolom. / Nyomorúságom, szegénységem / mind elpanaszolom, / Szívem kitárom: kérlek add meg, / ami nincsen nekem! / Csodáddal csodálatos gyermek, / takard be életem!” (Túrmezei Erzsébet: Karácsony előtt)

Takács Klaudia, rozsnyói református beosztott lelkész