Azazhogy: az országban lassacskán talán mégis létrejöhet valamilyen egészséges légkör. Ehhez azonban két dolog szükségeltetik. Az egyik, hogy az itt élő emberek számára mind világosabbá váljék, döntéseik következményeit maguknak kell viselniük. A másik, hogy olyan emberekre van szükség, akik tárgyilagosan elmondják véleményüket a politikáról. Mészáros András filozófussal, nyugalmazott egyetemi tanárral, a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének munkatársával beszélgettünk.

Professzor úr, a hosszas koronaidők sajátságos gondjaival és intézkedéseivel szembesülve felmérhető, hogy egy hatalom hogyan gondolkodik a demokráciáról?

Hadd kezdjem a választ egy elcsépelt bonmot-val: „A demokrácia olyan, mint az angol pázsit. Háromszáz évig kell locsolni és kaszálni.“ Ahol hiányzik az ilyen berögződés, ugyanakkor egy megkérdőjelezhetően felelős hatalom kiszámíthatatlan történésekkel szembesül – mint amilyen napjainkban a Covid-19 -, vagyis nincs semmilyen norma vagy tudományos elmélet, amely a váratlan helyzetekben eligazítana, akkor gyakran üti fel a fejét a szubjektivizmus és a rögtönzés. És ha mindez azt a döntési helyzetben levő politikust tolja előtérbe, akinek esetleg morális és tudásdeficitje is van -nézzük csak Trumpot vagy a mi Matovičunkat -, akkor bizony csorbulhatnak a demokratikus jogok.

Ön filozófusként mit szól ehhez a mai Szlovákiában, úgymond, pragmatikussá formált demokráciához? „Csak“ felelőtlennek, vagy vulgárisnak is találja?

Itt és most kikerülném a „pragmatikusság“ problémáját, mert az az érzésem, hogy a politikusaink – és nemcsak ők, hanem más közszereplők is – félreértelmezik, és a saját érdekeikkel megegyező döntéseket értik alatta. A felelőtlenség kérdésébe sem szívesen mennék bele, mert az morális elbírálást is feltételez. Viszont azt egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a vulgarizmusok lassan belepik a közéletünket. A vulgarizmus alatt pedig egyrészt a bonyolult problémák túlzott leegyszerűsítését, másrészt a primitivizmust is értem.

A politikusoknak, koalícióban és ellenzékben, az a dolguk, hogy a törvények és a jog szolgáinak tekintsék magukat. A választóktól erre kaptak felhatalmazást. Úgy látja, hogy nálunk ezt a politikai meggondolást követve szolgálják az országot?

Ha azt nézem, milyen választási ígéretek alapján kapott felhatalmazást a jelenlegi kormánykoalíció, akkor azt kell mondanom, hogy az igazságügy rendbetételét, a rendőrség munkájának felszabadítását és a korrupció, valamint a maffiamódszerek háttérbe szorítását valóban eléggé mélyrehatóan próbálja teljesíteni. Ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy más területeken – esetünkben főleg a járványkezelés terén – mindenben demokratákként járnának el. Gondolok például arra, hogy a lakosság számára tilos mindenfajta kórházlátogatás, még a halálos ágyon fekvő családtaggal való elbúcsúzás is, de a parlament elnöke kórházi szobájában fogadja nemcsak a kormánytagokat, hanem intim barátnőit is. Ez gyomorforgatóan felháborító megszegése minden demokratikus intézkedésnek.

És a nyilvánosság? Könnyen manipulálhatók vagyunk, meg hát a kütyüvilágban zajló kommunikáció kiszolgáltatottjai is? Egyszer a hatalom akaratát, másszor a konspirátorok az összeesküvéselméleteiket erőltetik ránk?

Az előbb említett politikusra hányan is szavaztak? Sokan. Tudatosították azok a szavazók, hogy kit juttattak be a parlamentbe? Szerintem nem. Világszerte már nem programok alapján választanak meg valakit vagy valakiket, hanem azért, mert jó reklámja volt. A szimulákrumok világában élünk. A politikusok is ilyen percemberkék. A széles körű nyilvánosságot – ha van ilyen -sajnos az általános elbutulás jellemzi. Nem is kell ráerőltetni az összeesküvés-elméleteket, hiszen csak az van a nyilvánosság értelmi horizontján belül. A politikusoktól elvárjuk, hogy demokratikus normák alapján cselekedjenek, csakhogy a választók nagy többsége sem tudja, mi a demokrácia. Leszámítva azt a vékony réteget, amelyik figyelemmel követi az eseményeket és meg tudja különböztetni a propagandát a tájékoztatástól, így nem dől be a látszatnak. De ez a réteg napról napra szűkül.

Álszent a hazai társadalom, ha a Robert Fico maffiaállamát felszámolni ígérő Igor Matovičnak elnézzük, hogy ő viszont a cinikus hatalomgyakorlással rengeteg zűrzavart okoz, miniszterelnökként pedig demokrata kalandor?

Matovič legnagyobb problémája, hogy narcisztikus személyiség. De hát ebben sem egyedüli a jelenlegi koalícióban. Ezért van az, hogy az államfő asszony józan figyelmeztetéseire is hektikusan reagál. Mindent személyes útra terel, miközben az állampolgárok személyi jogait semmibe veszi. Értem én, hogy akkor, amikor sem a tudomány, sem a politika nem tudja, mi lenne a jó eljárás járványügyekben, így napról napra változhatnak a döntések, de azokat racionálisan kellene kommunikálni.

Már Shakespeare figyelmeztet: „Ne a tükröt szidd, ha képed görbe!“ Kevéssé keressük hát a tükröt, amiben tisztán látjuk a valóságot? A kormányzat felkészült döntései és átgondolt gesztusai helyett annak hirtelenkedő gusztusait?

A Bibliával felelek: „Most tükör által homályosan látunk.“ Én a tükrök helyett racionális gondolkodást ajánlanék. De ott, ahol felháborodott kormányfő ütközik a még inkább felháborodott – mert létükben és jogaikban fenyegetett – polgárokkal, ne keressünk rációt! Amikor a hadügyi tárca vezetője a saját „paraszti“ logikájára és alapiskolás matematikatudására alapozva ingerülten visszautasítja a matematikai modellezéssel foglalkozó szakember véleményét, nem is várhatjuk el, hogy gusztustalan reakciók helyett a tudás elfogadásának gesztusával találkozzunk.

A közvéleményben hiányzik tehát az a réteg, amely autonóm polgárként csábíthatatlan, így nem dől be annak, aki bohóckodó demagógiával jön elő? Ha igen, ennek nyilván megvannak a szociológiai okai. De a filozófia szemszögéből is értelmezhető ez a deficit?

A filozófiából és az emberek mindennapiságát kutató fenomenológiai szociológiából is ismert a köznapi élet fogalma. Ez azt jelenti, hogy a létezésünknek van egy olyan szintje, amelyen reprodukáljuk az életünket. Ez összefügg az alapvető létfeltételek megteremtésével, az ehhez kapcsolódó tudással, az ismétlődő cselekvések rutinjával és gondolati paneljeivel. Az emberiség nagyobb része ezen nem is lép túl soha, és nem is érzi szükségét, hogy a közvetlenséget meghaladó értékeket is elsajátítsa. Hány olyan ember van, aki életében talán nem olvasott el egyetlen könyvet sem, lehet, hogy színházban sem volt, esetleg nem járt galériában satöbbi. Rengeteg. Ők alkotják a többséget. De hát ezzel nem is lenne akkora gond, hiszen lényegében ezt az életet éljük mindannyian. Viszont a demokratikusan működő társadalmak ezt úgy kezelik, hogy szabadon hagyják működni az úgynevezett magaskultúrát, amely természetes úton kiegyenlíti ezt a művelődésbeli deficitet, és amelyik megadja a társadalom mozgásirányának orientációs pontjait. A probléma akkor kezdődik, amikor bizonyos politikai erők ennek a köznapi létnek a negatív tulajdonságait – így például a törzsi szemléletet, a másság gyűlöletét és a racionális gondolkodás mellőzését – szólítják meg, és ezekre hivatkozva erősítik saját hatalmukat. Elegendő ehhez megfosztani az egyetemeket az autonómiájuktól, a tudományt az alapkutatásra való jogától, a független kulturális szervezeteket az anyagiakhoz való hozzáféréstől, ugyanakkor támogatni a hatalmat skrupulusok nélkül kiszolgáló egyéneket. A köznapi ember pedig azt látja, hogy kulturált cselekvéssel nem ér el semmit, és odaáll a brutális és műveletlen hatalom mellé. Dalolva és önként megválasztja vagy újraválasztja ezeket a politikusokat, hiszen azok erénynek állítják be a legalantasabb tulajdonságaikat.

Arrafelé haladunk – megint -, hogy a kormányfő szerint elég szinte naponta tévékamerákba mondania, hogy csakis ő tudja, hogyan lesz nekünk jobb, punktum! És akinek ez nem tetszik, mert kritikusan gondolkodik, akkor máris megvan a bűnbak is?

Ennyire nem egyszerűsíteném le a képletet. Szlovákiában azért még nem összpontosult egy kézben a hatalom. Nemcsak a koalíciós partnereknek, hanem az önkormányzatoknak és a szakmai, főként egészségügyi szervezeteknek is vannak ütőkártyáik. Nem beszélve a polgárokról magukról. Hiszen már két tüntetés is volt a kormányzati intézkedésekkel szemben. Mind a kormányfő módszereihez, mind pedig a járványkezelési döntések jogossága elleni tüntetések mivoltához azonban lenne egy, a személyi szabadság elvét érintő megjegyzésem. Hegelnek – aki nem mellesleg kolerajárvány áldozata lett 1831-ben – van egy kijelentése, amelyre gyakran hivatkoznak: a szabadság a felismert szükségszerűség. Ebből a szempontból Igor Matovič még nem fogta fel, hogy az ő szabadságát az őt választó tömeg rokonszenve tarthatja csak fenn, vagyis nem tehet meg bármit e tömeg akarata ellenére. A tüntetők pedig a szabadságot a korlátozásoktól mentes életként látják, pedig tudatosítaniuk kellene, hogy nincs nagyobb szükségszerűség, mint a saját és a többiek egészsége! Az egyedüli megoldás az, hogy megtaláljuk a modus vivendit a két hozzáállás között. Aztán, ha túl leszünk a járványon, majd „újratárgyalhatja“ a hatalom és a polgári társadalom az együttélés további útját.

Mi a filozófus dolga ma, ebben a tótágast álló világban? Ha egyre több az olyan – rossz – politikus, aki meg van győződve arról, hogy egyetlen igazság van: az övé; hogy ő viszi a hátán az egész országot; hogy ő mindennek a megtestesítője.

Mi a filozófus dolga? Az, ami mindig is volt: megpróbálni kérdéseket megfogalmazni a létezőről. A valódi filozófia ugyanis nem ad válaszokat, csak segít megragadni a problémákat. Ez az egyik ütközőpont a mindenkori filozófia és politika között. A hatalom ugyanis általában önmagának tulajdonítja a vélt igazságot, és azt az igazságot az egyedülinek és megváltónak tartja. Aztán ha a hatalmat egy karizmatikus egyén kaparintja meg, akkor kezdődnek a valódi gondok. Amúgy pedig a világ nem most állt fejre. Már régóta, talán mindig is ilyen volt. És ebből a helyzetből csak egy erősen megváltozott perspektíva segíthet ki.

Korszerű dolog ma még filozófusként üzenetet fogalmazni?

Hogyne. És üzenet az éppen megelőző, utolsó mondatom. Mert ha nem látjuk a kiutat a helyzetünkből, akkor próbáljunk meg más szempontokat alkalmazni, lépjünk túl a beidegződéseinken. Most a járvány kikényszerítette állapotban ez lehet a megoldás. Egyúttal az is lehet, hogy ezzel megtaláljuk a bezártság pozitív oldalát is. Ami csupán azt jelenti, hogy beazonosítjuk a szabadságunkat korlátozó szükségszerűséget. És máris közelebb kerültünk saját, keresett szabadságunkhoz.