A Mészáros Mártával forgatott Aurora Borealis – Északi fény című játékfilm óta két rövidfilmben vállalt szerepet. Az egyiket New Yorkban, a másikat Los Angelesben díjazták nemrég. Elhárító tiszt volt a Rododendronban, barátjával zsörtölődő öregember a Végtelenben kettő című alkotásban, amelyben Dunai Tamással társalog életről, sakkról, megnyert és elvesztett játszmákról. Párosukat külön is díjazták Los Angelesben.

Sokat betegeskedett az elmúlt pár évben. Műtétek sorozata, kemoterápiás kezelések, kórház, rehabilitáció, rendszeres kontrollok, de már elmondhatjuk: az eredményei negatívak, meggyógyult, és a közérzete is a régi.

Több mint érdekes, mikor kaptam meg ezt a két filmet. Keretévé váltak a műtétemnek. Ugyanis az egyiket előtte, a másikat utána forgattam. És mindkettő rangos elismerésben részesült a világban. Mintha a gondviselés küldte volna őket. Ajándék? Vállon veregetés?

Vagy elixír: szenvedett eleget, örüljön már végre valaminek!

Az is lehet, hogy üzenet. Amolyan jól van, na, megéri ezért élni! A Végtelenben kettő láttán a nővérem azt mondta: „Jókor csapott pofán ez a film!” Igaza van. A legjobbkor jött. Jó érzés volt. Jönnek ugye, az ifjak, a fiatal filmrendezők, és gondolnak ránk. Tudunk együtt dolgozni. Ez a legjobb az egészben. Angliában, úgy hallottam, többnyire olyan filmek kapnak támogatást, amelyek három generációt foglalkoztatnak. Legyen a téma olyan, hogy három nemzedéket érintsen. Nagypapát, apukát, gyereket. Lássák az unokák a közép- és öregkor hülyeségeit. Folytonosság van a történetben. Nekem ez nagyon tetszik, és nem csak azért, mert én is betöltöttem már a hetvenet. Így kellene élni. Ez lenne a normális. Ez a régi nagy családok alapja. Ez így nagyon romantikusan hangzik, tudom, és már én is elmondtam százszor, de ez az igazság.

Dunai Tamással most találkozott először kamera előtt. Mint régi haverok, akik még a halálukban is szót értenek egymással, jól összeillenek.

Örömmel játszottam vele is, mint a Rododendronban Gáspár Tiborral. Nagyon régen szeretném, ha Tibi is kapna már egy hozzá méltó állami kitüntetést. Minden évben elcsodálkozom, hogy mennyire elfeledkeznek róla a hivatalosságok, akik a díjak odaítélésében döntenek. Nem gondolnak bele, hogy a haveri körön kívül mások is léteznek.

A Rododendron tovább járja a világot, és ahol megáll, nyer is valamit.

Azt egy fotó indította el, amelyről beszéltem még régebben a film producerének. Kádár János és felesége jönnek lefelé az Építők Székházában. Kádár hozza a kezében Mária néni retiküljét. Egyik a korlátba kapaszkodik, a másik a társa karjába. Elvonatkoztatva a nevektől, szívbemarkoló a kép. Ez lett a film kiindulópontja, de a történet másról szól. Egy elhárító tiszt vagyok, aki – mintha mi sem történt volna – a rendszerváltás után arra vár, hogy visszajön „a mi időnk”. De van egy ide illő sztorim. A nyolcvanas évek második felében kocsival mentem a Magyar Televízióba, és a belvárosban elém akart tülekedni egy állami Mercedes. Rajta volt a világító lámpa. Irtó erőszakos volt a pasas. Kiszólt, hogy menjek előle a francba a tragacsommal. Nem mentem. Erre beállt a mellettem lévő sávba, és szikrázó szemmel mondta tovább a magáét. Visszaszóltam neki, hogy barátom, az a helyzet, hogy ez a tragacs az enyém, te pedig csak egy urasági kocsis vagy. Akkor ismert meg. Ettől beakadt neki. Mondta volna tovább, de elapadt a szava, én meg néztem, hogy mégis ki ül mellette. Grósz Károly volt. Ő meg úgy tett, mintha lenyelte volna a seprűnyelet. Elkezdte bámulni az eget, amit addig nem látott a kocsitetőtől. A lámpa közben pirosra váltott, én meg mondtam nekik, hogy na, menjetek, ez a ti színetek! S akkor elkezdtük forgatni a Rododendront, beültetnek a kocsiba, majd közlik velem, hogy ez Grósz Károly Mercedese volt. Kerek a történet, ugye? Elment a film New Yorkba, én meg itthon azon szórakoztam, hogy Grósz Károlyt is elvitték magukkal.

Amióta kijött a kórházból, a Balaton-felvidék egyutcás falujában él. Mivel telnek a napjai azóta, hogy odaköltözött?

Ha jó idő van, süt a nap, lemegyek a Balatonhoz, és sütkérezgetek egy padon. Ha borúsabb az ég, gereblyézgetek a kertben. Apró, ház körüli munkákkal foglalom el magam. De csak délutánonként. Délig írok. Mindennap három órát. Ha belelendülök, többet is. A napi adagot mindig teljesítem. Ez olyan lelkiismereti kérdés lett nálam. Bár épp tegnap mondtam Sárinak, a lányomnak, mert lejött hozzám Pestről, hogy fáradok. Nem biztos, hogy még hetekig tartani tudom az általam kiszabott penzumot. És főzök is természetesen. Tegnap például székelykáposztát csináltam, de nem tettem bele őrölt borsot, csak egészet, a fémdióban, hogy az íze főjön bele. Nagyon finom lett. Még a szomszédoknak is jutott belőle. Szóval le tudom kötni magam.

Leginkább az írással?

Itt akarok hagyni valamit, ha majd végleg el kell menni. Szeretném, ha a lányomnak fogalma lenne arról, amiről soha nem beszéltünk. Van pár dolog, amit az ember már nem hoz vissza a múltból. Megcsalja az emlékezete. Ezért fog nyomozásba. De vannak történetek, amelyekre ahányan vagyunk, annyiféleképpen emlékezünk. Így is maradnak persze dolgok, amelyekről az ember szeméremből nem beszél.

Remek szerzők a képzeletbeli mesterei. Elsősorban, gondolom, a két Péter, Nádas és Esterházy.

A kortárs magyar írók közül sok mindenkit olvasok. De a világirodalomból is. Hatvannyolc után Magyarországon is újrafordították az angolszász írókat. Az nagyon jókor jött, mert belesüppedtünk volna valami általános sznobériába. De én már visszakanyarodtam az életrajzokhoz. Most éppen Lincolnról olvasok. A gyökerek miatt. Mert milyen az ember? Gyökér nélkül rögtön lombot és termést akar. Én a gyökeret keresem. Hogy a természetünkben és a morálunkban hol van az a talaj, amelyben meg lehet kapaszkodni. Ami biztos. Ami szükséges ahhoz, hogy a fa ki ne dőljön.

Mekkora kertje van?

Se nem kicsi, se nem nagy. Van mit rendbe tenni benne. Hull piszkosul a levél. A földet majd tavasszal fogom megigazítani. Most hagyom pihenni.

Fogytán a lóvé, mondta nemrég. Én azt gondoltam, egy olyan színésznek, mint ön, aki végigdolgozta az életét, és szerepelt vagy kétszáz filmben, nem lehetnek megélhetési gondjai.

Nem is kell engem félteni. Nem szórtam el a pénzt. Építkeztünk. Volt is, jut is, marad is.

Kékkúton mennyire kell tartani a vírustól?

Annyira, mint másutt. Felveszem a maszkot. Van az autómban kézfertőtlenítő is.

Hosszú ideig senki nem tudott a betegségéről, aztán hirtelen kitálalt. Hasnyálmirigyről, epehólyagról, patkóbélről beszélt.

A hasnyálmirigyemet lefejezték, kivették a felét. A többit kitakarították belőlem. Erről is írtam egy mulatságos történetet. Azokról a napokról, amelyeket az intenzív osztályon töltöttem. Bármilyen furcsán hangzik is, én ott baromi jól éreztem magam. Hihetetlen modern gépek, s a műtét után, ahogy felébredtem, nem akartam hinni a szememnek. Tőlem négy-öt méter távolságra, ahogy a láb felé enyhén döntött ágyon feküdtem, a derengő fényben, csipogásban, amely a gépekből jön, megláttam egy iszonyatosan szép női feneket, a farizmok közé beszorult bugyival. Felcsúszott a köpenye az ápolónőnek, ahogy előre hajolt. Nekem ez olyan váratlan, hajnali ajándék volt, az ébredésemhez. Mint egy méltatlankodó gyomor, amely napok óta nem kapott semmit, különböző hangokat adtak ki a gépek, közben ez a fenséges látvány! Jobb, ha az embert egy ilyen fenséges helyzetben elkerülik a tipikus gondolatok. Engem ez a találkozás egy ilyen csodálatos popsival kiemelt a félholtak közül, és hihetetlen erővel töltött fel. Ezután jött a felismerés, hogy miért érdemes élni.

Lenkéért és Gazsiért, a két unokájáért?

Először is magáért az életért. Abba már beleszólnak az unokák is. Elképesztő erővel nyomultak elém a műtét utáni ébredés pillanataiban. Tök kábán ott fekszik az ember, sokáig semmi nem marad meg benne, aztán elkezdi mondogatni magában, hogy ezt a falatot Gazsiért, ezt meg Lenkéért, ezt meg Sáriért, és mint egy baba, lenyeli. Azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy voltaképpen bármelyik pillanatban meghalhattam volna. Ami nekem a csoda, a másodszori születés, az újjászületés, az az orvosoknak és az ápolónőknek a mindennapjaik része. Ők erre esküdtek fel, az élet megmentésére. S akkor elkezdődnek tupírozódni, halmozódni az érdemek, és egyre csak nőnek a szememben. Van olyan élményem is, hogy kinyílt a kórterem ajtaja, én mentem be mankóval, és ott állt bent a doktor élfényben az ablak előtt, kezében a fecskendővel. Éppen nyomta ki belőle a levegőt, kipisilt a tű végén a cucc. Négy méter magasra nőtt a szememben a doktor, mert közben leesett a vérnyomásom. Le kellett ülnöm gyorsan, mert azt hittem, seggre esem a kövön. Eleven antennákkal élő ember vagyok. Álmaimban még ma is ilyen képeket látok. Amikor az altatás előtt megkérdezték tőlem, mit gondolok, hány órás lesz a műtétem, azt mondtam, ha súlyos, akkor nagyon hosszú, ha nem… tényleg, mennyi ideig tart a legrövidebb, kíváncsiskodtam. Két és fél óra, mondták. Akkor az enyém sem fog tovább tartani, mondtam. Nem is tartott.

Akkor minden rendben.

Igen. Teljes mértékben. De vigyáznom kell. Jobban, mint bármikor. Főleg a vírus miatt.

A karácsonyt már az unokái körében tölti Budapesten?

Szeretném. Jó lenne végre megölelni őket, mert az elmúlt hónapokban csak a virtuális térben találkoztunk. Tettem-vettem a ház körül, közben énekelgettem nekik a telefonba. Mesét is kaptak tőlem, sokat. Élőben minden más lesz. Szebb és jobb. Remélem, a Jóisten rajtam tartja a szemét. Nélküle nem sokra mennék.

A szerző a Vasárnap munkatársa