Hatvan év, ebből húsz közös. Egyoldalúan, akarom mondani, vagyis közös csak az én részemről, hogy képzavarral élhessek. Mindenesetre érti a kedves olvasó: az egyik húsz éve ismeri, a másik pont húsz évvel régebb óta nem ismeri a másikat. Plasztikusabban szólva, az egyik tud a másikról, a másik nem tud annak a másiknak a létezéséről. Sajnálatos, hogy ebben a leosztásban én húztam a rövidebbet.

A vörös hajú nőkkel nem egyszerű, a hajszín a boszorkányság és a ledérség attribútuma a folklórban. Csáth Géza az utcalánnyá lett cseléddel, a vörös Esztivel, Weöres Sándor a vörös hajú Mancival és Jolival, Orhan Pamuk a vidékeket sátorszínházi társulattal járó piros hajú nővel, Gary K. Wolf a lógófülű Roger nyúl észbontó feleségével, Jessicával vagy a kelet-közép-európai filmgyártás a Kerekes Vica által megszemélyesített femme fatale karaktertípussal rátapintott a dolog lényegére. A monista felfogás ugyancsak ilyen egyoldalú szereplőtípussá kicsinyíthette volna Julianne Moore amerikai színésznőt. De nem, ő nem hagyta, hogy komfortos útra tévedve sablonként éljen: porcelán- és szeplős bőrű színészkirálynő lett.

Az amerikai hadsereg ezredese és a skót származású pszichológus legidősebb gyermeke az első két évtizedét egyáltalán nem színpadi vagy filmes álmok kergetésével, hanem jószerivel utazással töltötte. „Mindig én voltam az új gyerek az iskolában” – részletezte egy interjúban. A Vietnámot is megjárt apa folyamatos áthelyezései bizonytalan, félénk kislánnyá tették a gyermek Julie-t, de a hiányosságokból erények kovácsolhatók. Például bátorságot adnak, mondjuk egy hétezer kilométeres úthoz, Virginiából Frankfurtba. De szereplési vággyal nem járnak, legalábbis Julie Smith a nyugatnémet gimnáziumi tanulmányok során nem mutatott semmiféle érdeklődést a szereplés iránt, de szenvedélyes olvasóvá képezte magát. A Bostoni Egyetemen már színházat tanult, a diplomázás után New Yorkba költözve mégis kénytelen volt pincérnőnek állni. Az első off-Broadway-darabok és az elsőfilmes munkák huszonöt évesen találták meg.

Mai ésszel felfoghatatlan, hogy ez az isteni szépségű, természetes külsejű, hullámos hajú fiatal lány miért nem illett az 1980-as álomgyári miliőbe. – Kiváló pincérnő voltam! – emlékeztetett arra, hogy nagyjából harmincas évei közepéig nem találták meg a nagy szerepek. A kéz, amely a bölcsőt ringatja, egy időközben a süllyesztőbe vesző thriller adott kezdőlökést a pályájának, de nem röpítette a sztárságig. Négy-öt évig sorra jöttek a semmit vagy nem sokat mondó filmszerepek, amiket aztán remek színészi kihívások váltottak az évezred végén. Ma már teljesen világos, hogy Julianne Moore útja a színjátszás volt, közvetítő eszköztől függetlenül.

Fenséges minden szerepben: a Boogie Nights ikonikus képsoraiban a pornóiparban dolgozó, kokainfüggő anyaként és a Megmaradt Alice-nek Alzheimer-kór miatt – tragikusan fiatalon – leépülő asszonyáig, amely öt korábbi jelölés után Oscar-díjat hozott számára. A két figura megszemélyesítése közötti tizenhét évben volt ő Dora Maar a Picasso-filmben (Túlélni Picassót), Sarah Harding a második Jurassic Parkban (Jurassic Park II: Az elveszett világ). Az Oscar után meg az izgalmas Poppy, a világ egyik legnagyobb drogkartelljének vezetője egy Kingsman-folytatásban (Az Aranykör) és a barna szemű, ősz hajú Coin elnök Az éhezők viadala-trilógiában. A nem átlagos teljesítményekért azonban a kőkemény drámákig kellett menni – a kopasz ember előtt és azóta is: Paul Thomas Anderson, a Coen testvérek, Gus Van Sant, Robert Altman, Ridley Scott, Stephen Daldry, Todd Haynes, Atom Egoyan rendezéseiben bonyolult, összetett, gyakran a társadalmi konvenciókra fittyet hányó érzékeny, modern nőket játszik. Erős hajlam: bárkit eljátszik, és ha megfelelő szerepet kínálnak hozzá, a játéka olyan tiszta, mint a forrás. A Térkép a csillagokhoz színésznőjeként, aki egykori csillogását már nem kaphatja vissza, rémisztő, hisztérikus és kiszolgáltatott, mint egy sebzett vad. Abban, ahogy az Egy egyedülálló férfi Charley-jaként a Colin Firth által játszott, szorongó homoszexuális tanárral táncol egy italozással töltött éjszaka után, van valami földön túli boldogtalanság és dekadencia. És ott a Magnólia, ez a hosszú és pontos drámai életkép, amelyben felemészti magát, és a világjárványról mesélő Vakság, amelyben az általa játszott doktornő lát csak tisztán.

Az, hogy mindemellett olyan szép, mint a ragyogó csillag, csak isteni kegy lehet. Tavaly például nemes egyszerűséggel azt hittem a Chopard svéd ékszermárka fotózásán készített portréjára, hogy nagyjából húszéves felvétel került elém. A süldő korában lévő, de igencsak súlyos Porter divatmagazin egyik 2018-as lapszámában nemcsak Camilla Arkans felvételein ragyog, hanem a címlaphoz tartozó interjúban is: szellemes, gondolkodó és gondoskodó nő képét hagyja megrajzoltatni magáról. Méghozzá olyanét, aki nemcsak porcelánbőrű, hanem porcelánérzékenységű. Ha párkapcsolatról, ha családról, ha meggyőződésről van szó, akkor is különleges képességről tanúbizonyságot téve mindig tartja magát ahhoz, amiben hisz. Szerencsések vagyunk, hogy ismerhetjük, még ha csak távolról is.