A műnek rengeteg fel- és átdolgozása, számos filmváltozata született, melyek igen széles műfaji skálán helyezkednek el. Ezek között giccses kivitelezésű darab ugyanúgy akad, mint a gótikus hangulatra erőteljesebben rájátszó produkció. Az utóbbira talán Nick Murphy 2019-es minisorozata lehet a legjobb példa, mely Guy Pearce-szel és Andy Serkisszel a főbb szerepekben végig tartani tudja a sötét tónust, de persze Ebenezer Scrooge pálfordulata ebben az esetben is a dickensi hagyományoknak megfelelően alakul. A különféle változtatások és betoldások azonban lehetővé teszik a központi karakter árnyaltabb kidolgozását, a komplexitáshoz pedig a horrorhatás is nagyban hozzájárul. Guy Pearce figurájáról egyébként több helyütt elmondták már, hogy más kategóriába tartozik, mint elődei; ugyanis a fekete-fehér logika helyett a jó és a rossz, az egyén és a világ között nem ellentét, hanem kölcsönhatás, komplementaritás van, így a széria igazából a mának szól. Ez a karakterépítés és problémafelfogás emlékeztetheti a nézők egy részét a Joaquin Phoenix által zseniálisan megformált Joker mélységére, az antihős és a társadalom közti dinamikára, mely teljesen más közegben mozog, de a kontextusba helyezés kétségtelenül hasonló. Ez a fejlemény is azt mutatja, hogy a Karácsonyi ének képlékenysége bámulatos.

Adódik a kérdés, van-e még ennek a történetnek olyan rétege, amit ne hangsúlyoztak volna, ne tették volna ki újabb próbáknak az elmúlt bő másfél évszázad során. Érdemes-e a Dickens-alkotást újraolvasni, képes-e felvillantani bármit is az ismert mechanizmusokon túl. Meg tudja-e újítani az elvárásainkat, tud-e bármit is mondani amellett, amit már sokszor elmondtak róla. Ha visszakanyarodunk az eredeti szöveghez az ilyen típusú kérdésekkel, felfigyelhetünk máris arra, hogy bizonyos jelenetek éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy az olvasónak érzékelnie kellene valamit, ami a műben a szó szerinti és a metaforikus társítások különbségéből fakad. Például amikor Scrooge-nak megjelenik volt üzlettársa áttetsző szelleme, akkor az a megállapítás, hogy „Marley-nak nincsen szíve”, többféleképpen érthető. Egyrészt szó szerint, hiszen a szellem testén átlát Scrooge, másrészt metaforikusan, hiszen az üzlettárs szívtelen ember volt. (Amit Scrooge nem hitt el, de most már látja.) Talán nem véletlen, hogy ez a jelenet témává teszi az érzékelést, melynek a jelentősége kiterjeszthető a mű több jelenetére is, amikor Scrooge nem, vagy alig hisz a szemének. Ebből kiindulva kibontható lenne a kisregény olyan olvasata is, amely szerint a karácsonyok szellemei lényegében az érzékelés megújításán keresztül érik el Scrooge pálfordulatát, melyet a folyamatos megkettőződések nyomon követésével és kiemelésével lehetne igazolni.

Mindez szakmailag nagyon is indokolt lehet, de még ebben sincs semmi váratlan, mindössze érvényesítünk egy általában jól működő stratégiát. Számomra érdekesebbnek tűnik a Dickens-mű azon rétege, amely a változtatást előidéző időanomália köré szerveződik. Scrooge egy ponton, nem mindennapi éleslátásról tanúskodva, felveti a jövővel kapcsolatban, hogy az, amit éppen lát, az vajon már annak az eredménye-e, amit elhatározott menet közben; vagyis a döntése által megváltoztatott jövőt szemléli-e. Ez a gondolkodásmód tehát a történet jelenét divergenciapontként azonosítja, mely a kezdeti feltételhez aszerint rendel hozzá kétféle jövőképet, hogy a döntés megszületett-e. Mi lenne, ha változtatnék, és mi lenne, ha nem? Dickens ezzel a csavarral a Karácsonyi ének időszerkezetét az alternatív történelmi elbeszélésekhez közelíti, vagyis egy olyan zsánerhez, amely onnan nézve nagy jövő előtt áll, és a 20. századi populáris irodalom egyik fontos tényezője lesz. A történeti idejére és az idő érzékelésére tett utalások a mű izgalmas rétegét alkotják, hiszen a múlt identikusságát és a jövő nyitottságát ez a szerkezet oda-vissza befutja, míg Scrooge elméjének közvetítésével azzal szembesülünk, hogy az időfolyam a jelenben eltéríthető. A főszereplő „megtérése” azzal a felismeréssel társul tehát, hogy a jelen valójában párhuzamosan létező világok elágazási pontja.

Az újraolvasás során érdemes figyelni erre a kérdésirányra is, nem szabad viszont abszolutizálni, mert a mű hálózatában csak az egyik lehetséges centrum. Ez nem csökkenti egyébként annak esélyét, hogy az érzelem vagy a direkthatás működésbe lépjen, viszont a felvillantott logika lehetővé teszi, hogy a jövőről úgy gondolkodjunk Scrooge tudata segítségével, mint, mondjuk, ahogyan azt később Philip K. Dick teszi a Különvélemény című opusában a párhuzamos jövőkkel kapcsolatban. Ha ez a kontextus túlontúl idegennek tűnik, akkor érdemes azt is figyelembe venni, hogy a Karácsonyi énekben a cselekmény jelentős része temporális vákuumban zajlik. Scrooge nemcsak abban nem biztos, hogy megtörténnek-e vele a dolgok, megbízhatók-e az érzékei, de abban sem, hogy miképpen telik az idő a jelenben, és milyen az idő konkrét iránya. Ebben a kettős hurokban úgy fut össze Scrooge tényleges és lehetséges sorsa, hogy a karácsony lesz az ok és az okozat, a kiindulópont és az eredmény, de oly módon, hogy rálátunk a pillangóhatás-szerű láncolatra. Ha ennek valamely eleme megváltozik – és ezt érzékeli helyesen Scrooge a szellemek közreműködésével –, akkor más kimenetre számíthatunk. Dickens ezzel a komplexitással éri el azt, hogy az olvasó szeme előtt zajló folyamatok a temporális vákuumból kikerülve egy olyan karácsonyt alapozzanak meg Scrooge életében, amely más, mint az összes többi. Most, 2020 karácsonyán aligha van ennél aktuálisabb üzenet.

H. Nagy Péter