Még épp csak az első felkészülési meccseiken voltak túl a Tipos extraligás csapatok, amikor Slávik Sebastián a közösségi oldalán bejelentette, ennyi volt, a nagytapolcsányiak elleni találkozó volt az utolsó, amelyen igazolt hokisként szerepelt. Hosszú posztjában több indokot is felsorolt: saját felkészületlenségét, a kevés lehetőséget a bizonyításra, az egész sportban uralkodó bizonytalan helyzetet és megélhetési gondokat is. 

„Azóta nem is voltam jégen – mondta lapunknak, amikor több hónap elteltével arról kérdeztük, továbbra is jó döntésnek érzi-e, hogy nem hokizik. – Nem a hokiban látom a jövőmet. Pár év múlva úgyis meg kellett volna hoznom ezt a döntést, így jobb volt hamarabb.”

Az ímelyi származású jégkorongozó elmondta, az élvonalbeli játékosoknak már a felkészülés kezdetére jó edzettségi állapotba kell kerülniük. Nagyjából heti tíz edzés az, amit nyáron is el kell végezniük. „Jött azonban a koronavírus-járvány, és valamiből meg kellett élni. Tudom, más hokisok is dolgoztak, de nálunk, a zöldségtermesztéssel foglalkozó családi cégben néha 10-12 órát is melózni kell. Egyszerűen nem tudtam mikor edzeni” – mesélte Slávik, aki azonban így is jelentkezett az új érsekújvári edzőnél, Martin Hrnčárnál. 

„Akkor nem beszéltünk, de az első felkészülési meccs után behívott az irodájába, és azt mondta, hogy nem vagyok felkészülve. Kérdezte, intézzen-e vendégjátékot valamelyik I. ligás csapatban” – folytatta Sebi.

Ez a terep nem lett volna ismeretlen a számára, az érsekújváriak a 2019/2020-as idényben is kölcsönadták a csatárt a nagytapolcsányiakhoz. Slávik remekül érezte magát az akkor feljutási álmokat dédelgető másodosztályú klubban és magában a hokilázban égő városban is. Egy újabb szezont azonban már nem akart az I. ligában tölteni.

„Nem láttam benne perspektívát. Másrészt ha egy játékos 21 éves koráig nem kerül be az extraligába, akkor onnantól már szenvedés az egész. Az nem olyan élet, amilyet én akartam volna” – mondta szomorúan. 

Pedig a 2018/2019-es idényben egyre jobban alakultak a dolgai, bekerült az U20-as válogatottba, amelyik akkor még az extraligában szerepelt, nem versenyző csapatként. Csakhogy a junioroktól a felnőttekhez nagyon rögös út vezet. „Amennyire tudom, az akkori csapatból csak nyolcan játszanak ma profi ligákban. Az U20-as csapatból is csak a legjobbak maradnak meg, én pedig nem voltam ott sem a legjobbak között – jegyezte meg önkritikusan Slávik. – Nem érzem, hogy hiányozna a hoki. Továbbra is sportolok, de máshol keresem a motivációt, még barátokkal sem voltam hokizni.”

És egy-két év kihagyás után sem tudja elképzelni, hogy újra nekidurálná magát egy hokis kalandnak, folytattuk a faggatózást. „Már nem fogok próbálkozni, az egyik vállam háromszor is kiugrott, nem is volt biztos, hogy tovább hokizhatnék” – válaszolta Sebi olyan tónusban, ami alapján egyértelmű volt, hogy sziklaszilárd az elhatározása. Így aztán, afféle rövid összegzésként arra kértük a már volt hokist, elevenítse fel legszebb „jeges élményeit”. „Kilencedikesként a Slovannal másodikok lettünk az országos bajnokságban, Amerikában a California Wildcatsszel megnyertük az U16-osok iskolai bajnokságát. És amikor bekerültem a szlovák U21-es válogatottba, ez a három legszebb emlékem” – mondta Slávik.

„Sokan kérdezik, nem sajnálom-e azt a sok évet, amit a hokira áldoztam. De nem így veszem, egyszerűen így történt, amikor eljön az idő, meg kell nézni, megéri-e az áldozatot a hoki. Nem lehet csak nyolc hónapos fizetésből élni, a szezonok között úgyis munkát kell vállalni, ezért állandó bevétel után néztem” – tette hozzá Slávik, aki a hokitól azért nem szakadt el teljesen: a Slovanban szereplő tehetséges öccsét, a kapus Damiánt igyekszik ellátni hasznos tanácsokkal.