A Black Mirror alkotói, Charlie Brooker és Annabel Jones minden felesleges töprengés, gatyázás helyett fogták magukat, és megcsinálták a Death to 2020 (Halál 2020-ra) című filmet. Pár napja látható a Netflixen, és nemcsak hazánkban lett azonnal listavezető, hanem a nagyvilágban is. A műfaj pedig szatirikus áldokumentumfilm. Ezt senki sem találta volna el. 

Mert kevesen hinnék, hogy lehet felszabadultan nevetni ezen az átkozott víruson. Hogy „lélegzetelállító” jelzővel lehet illetni a lélegeztetőgép-hiányt. Hogy a híradós felvételek alá lehet keverni szellemes kommentárokat. Hogy világhírű mozisztárok adják az arcukat ehhez a merész és elgondolkodtató évsummázáshoz. Egy Samuel L. Jackson, egy Lisa Kudrow vagy egy Hugh Grant.

Utóbbit alig lehet felismerni a történészprofesszor szerepében, pedig pont ő kotyogta el a sajtóban pár héttel a tervezett nagy bejelentés előtt, hogy elkészült ez a mockumentary, azaz áldokumentumfilm. Úgyhogy induljunk ki az általa megformált karakterből, ha már így adja magát. 

A régmúlt vagy közelmúlt történelmi tényeit feltáró, analizáló, továbbgördítő dokumentumfilmek megszokott, sőt, már-már nélkülözhetetlen szereplője az őszes halántékú történész, aki (lehetőleg egy könyvespolc előtt, öltönyben, szemüvegben) kommentálja az adott időszak eseményeit. Hugh Grant maradéktalanul eleget tesz ennek a feladatnak, kikacsintva, hogy lám, mennyi hozzá hasonló karaktert láthattak már a kedves nézők…

Ennek örömére az alkotók megengedték neki, hogy viccelődjön, sőt talán alaposabban próbálták azokat a jeleneteket, amelyek, úgymond, „kamerán kívül” kerültek rögzítésre. A történész itt csípős megjegyzéseket tesz a társadalomra és – egyre sebezhetőbbé válva – saját szűkebb családjára, akik bizony, mit szépítsük, levegőnek nézik őt. 

Január elsején még mindenki azt hitte, ez az év is nagyjából olyan lesz, mint az előző: unalmas, eseménytelen, kiszámítható. A svájci Davosban január közepén rendezett 50. Világgazdasági Fórumra már nyilván kevesen emlékeznek, pedig azokban a napokban bejárták a világsajtót a fotók, melyeken Greta Thunberg, a svéd környezetvédő kislány dühös tekintettel méregeti Donald Trumpot. Akkor még a klímaváltozás volt a vezető téma, a kormányok és nemzetközi szervezetek egységes kritériumok megteremtésének lehetőségeiről cserélnek véleményt Davosban, „a milliárdosok Coachella-fesztiválján”. 

Ez a jelző már Samuel L. Jackson szájából hangzik el, aki bennfentes New York-i sztárriportert alakít az áldokumentumfilmben. Szintén ő mondja ki, hogy Greta Thunberg azért tud hatni a tömegekre, mert tinédzserként depresszív dolgokról beszél – valahogy úgy, mint Billie Eilish. 

Ez a mockumentary  néha már majdnem lemegy olcsóba, aztán mégsem megy le, sőt visszamászik kicsit magasabbra, és van benne három-négy hatalmas poén, meg sok kisebb. A színészi alakítások pedig kifejezetten jók. A legmegfelelőbb jelző erre az egész projektre végül is az lehetne, hogy nagyon ügyes.

Különböző fontos pozíciót betöltő, illetve átlagos életet élő emberek beszélnek a kamerába, különböző nézőpontokból értékelik a 2020-as évet, miközben híradófelvételeken láthatjuk a valódi közszereplőket. Donald Trumpot, Joe Bident, Boris Johnsont, Harry herceget és Meghant, akik véghezvitték saját kis brexitjüket, és közben kicsit mesehősökké is váltak. A valóság vegyül a fantáziával. Amikor Samuel L. Jackson komoly képpel magyarázza, mekkora felkiáltójel volt a világ számára a covidos Tom Hanks, vagy amikor elképzelik, mi lenne, ha Boris Johnson hirtelen átváltozna egy fekete férfivá, az maga a forradalom. Mindez nem a Black Mirrorban megszokott komor módon zajlik a képernyőn, hanem már-már humoros hangvételben. A néző felnyerít az eléje szórt abszurditásokon, aztán elszégyenli magát – és kész is az ambivalens hangulat.

Végigszáguldunk a 2020-as év főbb eseményein, a felbukkanó, majd mindennapivá váló járványügyi intézkedésektől George Floyd meggyilkolásán, az azt követő Black Lives Matter megmozdulásokon át az amerikai elnökválasztási kampányig, a brexitről és a közösségi oldalak álhírterjesztőiről sem feledkezve meg. A filmben szerepel a tipikus „buta nő”, aki csak a a Facebookról tájékozódik, ám szentírásként hirdeti, amit ott felcsipegetett. A karrierdiplomata, aki akkor is lelkesen képviseli főnöke nézeteit, ha ez már számára is nevetséges. Az influencer, aki tizenhatmillió dollárt keresett azzal, hogy grimaszokkal reagált a YouTube-on néhány közéleti eseményre. A bestsellereket produkáló életvezetési tanácsadó, aki amúgy szívből utálja az embereket, viszont pontosan tudja, mit akarnak hallani tőle.

Ha 50 év múlva valaki kíváncsi lesz, mi zajlott 2020-ban, és nem lesz ideje többórányi híradót végigpörgetni, nézze majd meg ezt a filmet. Vélhetően sokkal többet tanul belőle, mint a történelemkönyvekből.