A „Vezetőszáron vitték el egy pap áldozatát, az ünnepi mise végéig nem engedték ki” című Urfi Péter cikk (a 444.hu-n jelent meg) mélyen felkavaró olvasmány: „Amikor a magyar katolikus egyház vezetői 2019 nyarán megtették feljelentéseiket, tudniuk kellett, hogy sokat kockáztatnak. Hogy ha terveik nem válnak be, akkor egyházon belül és kívül, itthon és külföldön is ők lesznek azok, akik nemcsak hátat fordítottak egy áldozatnak, hanem utána is mentek. A katolikus papok több tízezer molesztálási ügye között egy olyat sem találtam, amikor egy püspök és egy érseki helynök tett jogi lépéseket – egy áldozat ellen.”

A sokadik epizód, amikor egyházi szereplők nem hajlandók az abúzusbotránnyal szembenézni. Üdítő kivétel ez alól a nagyobb nyilvánosságot kapott pannonhalmi eset volt, tehát van jó gyakorlat már a magyar határokon belül is.

A világegyházban pedig Írországtól az USA-ig – sajnos – egyre több a helyzet kezelésére tett intézkedés, kísérlet, kárpótlás. Van mit és honnan tanulni.

Főleg belátást. Vagyis azt, hogy a papi pedofíliát, az egyházi intézményekben elkövetett szexuális abúzust nem lehet és nem érdemes a szőnyeg alá seperni. A #MeToo mozgalom után, Ferenc pápával a Vatikánban, aki már egy amerikai pápaválasztó bíboros ellen is eljárt ilyen esetben. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy felelős magyar egyházi vezetők hogyan juthattak fehér asztaluk melletti beszélgetésben arra, hogy a téma kerülése a legjobb megoldás. Nemhogy a kerülés: jelen esetben, a fenti cikk története szerint, egy áldozat elnémítása.

Ez az attitűd nem egyszerűen távol van bármilyen prédikált értéktől, hanem annak pont az ellenkezője. Ahogy Hans Zollner SJ jezsuita szerzetes, a Gregorianum római egyetem gyermekvédelmi intézetének elnöke, a Vatikán egyik legőszintébb abúzusgyomláló személye fogalmazott: a bizalmat aszerint mérik – egyházon belül és kívül egyaránt – hogy azt tesszük-e, amit prédikálunk. (Ez ugye politikusokra is érvényes, de az egy másik cikk témája.) Ennyire egyszerű az egyházi alapállás, nincs kertelés, bele kell állni, önvizsgálatot folytatni, szembenézni. Egyszerű az elv, de ahogy mutatja a fenti magyar eset, annál macerásabb a működés.

Zollner egy novemberi, Gordon Naryval készült interjúban azt is kifejtette, hogy ez a hullám, az áldozatok kritikus tömegének felbukkanása, minden országban eljön. Az abúzus nem egyházi specifikum.

Mindenhol volt, és bármennyire igyekszünk, nem előzhető meg a legjobb szándék mellett sem teljesen.
Világi intézményekben ugyanúgy megtörténik, mint egyházi körökben – és az ismereteink szerint a legelterjedtebb és egyben leginkább látens éppen a családi viszonyban elkövetett abúzus, nagypapák és nagybácsik, nagynénik vonalán.

Az Európa Tanács becslése úgy szól, hogy minden ötödik gyermek szenved el ilyet a kontinensen. Hans Zollner pedig arról beszél, hogy minden nyilvánosságra került esetre akár öt vagy akár tíz látens eset is juthat.

Ebből két dolog is következik hirtelen. Egyrészt az, hogy mennyire fontos megbecsülni az első áldozatokat, akik vannak annyira bátrak és felkészültek, hogy kiálljanak a nyilvánosság elé történetükkel. Ez egy elképesztően nehéz folyamat egyik legnagyobb lépése. Ha az előállt áldozatot rabosítják – mint a fenti Urfi-cikk leírja –, az olyan szintű ellehetetlenítés, olyan intézményi megfélemlítés, ami ideig-óráig talán lassíthatja talán a nyilvánosságra kerülést, hiszen mások elbátortalanodhatnak, de végül csak növeli a késleltetett robbanás erejét, saját intézménye alatt vágja a fát, tehát sem erkölcsi, sem racionális szempontból nem elfogadható a döntés, és főleg nem a prédikált értékek kontextusában.

Másrészt arra is jól rávilágít Zollner és az eddigi ismert adatok, hogy nincs kivétel az országok közt. Az abúzus emberi csökevény, ahol emberek élnek, ott jelen van.

Eközben Magyarországon volt olyan vezető, aki azzal jött, hogy itt ezért vagy azért nincsenek esetek. Egészen elképesztő érvelés, még az első védekező reflexben is. Vannak esetek. Legfeljebb a kutya nem segíti, hogy kezeljük és komolyan vegyük őket. Tabusítás van mindenütt. A gyermekek elleni abúzus minden emberi méltóságról vallott elvünkkel szembe megy. Jó érzésű szülők, rokonok, fiatalok és idősek, bal- és jobboldaliak egyaránt felháborodhatnának: egy kiszolgáltatott gyerek szexuális bántalmazása politikai rendszerre és ideológiára való tekintet nélkül bűn.

A legkárosabb dolog, ami történhet most, a feltárt kevéske eset fényében, ha elkezdődik a zsigeri magyar átpolitizálás. Ha megint bezuhan a téma a polarizált magyar belpolitika tengermély árkába!
Márpedig épp ez történik.

Ez megengedhetetlen. Itt a saját gyerekeink és az élő áldozatok emberi méltósága és az alapvető igazságérzet miatt nem lehet politizálni.

Két dolgot kell azonnal elkezdeni: egyrészt a szembenézést a múlttal, ezáltal az áldozatokkal való feldolgozó munkát megkezdeni.

Másrészt pedig a jövőre felkészülni, tehát beépíteni az abúzusprevenciós működési pontokat az iskolákba, plébániákba, kollégiumokba, élni azzal a rengeteg tudással, amit Zollner központja már oktat, és az egyházon kívül is hazai alapítványok, elszánt civil szakértők foglalkoznak a gyermekvédelemmel.

A változó idők az egyházra is vonatkoznak. A botrányokban a megújulás lehetősége van. Vagy egy olyan intézményi bizalomvesztésé, amely az ír példa alapján az eljelentéktelenedéshez vezet.