Több mint 100 éves kisebbségi történelmünk szintén különböző értelmezésekre ad okot, különösen pedig leszűrt tanulságokat, amelyek megítélése nem mindig egyértelmű. Szükséges velük foglalkozni, hogy ezzel is elmélyítsük önismeretünket, dokumentáljuk a felföldi magyar közösség generációinak helytállását anyanyelve, kultúrája és hagyományainak védelmében és megtartásában.

A felvidéki magyar közösség rövid curriculum vitae-je pedig így szól: 1910-ben ezen a területen több mint 800 ezer magyar élt, ami a lakosság 30 százalékát jelentette, 100 évvel később, 2011-ben 458 ezerre csökkent, ami a lakosság 8,5 százaléka! Közben volt még egy világháború – a második –, megismételt határmódosítások, a magyarok elüldözése, deportálása, kitelepítése, reszlovakizáció és egyéb atrocitások, amelyek a felvidéki magyarok állandó csökkenését jelentették; egyedül a hetvenes–nyolcvanas évek hoztak viszonylagos gyarapodást (10 évenként 7–7 ezer fő), majd a rendszerváltást követő két évtized népszámlálása 2001 és 2011-ben több mint 100 ezres hegyomlásnyi csökkenést, ami több mint 20 százalékos veszteséget jelent.

Mivel a 2021-es esztendő a népszámlálás éve, egyben a huszonegyedik század harmadik évtizedének a kezdő éve, szükséges lesz elvégezni az helyzet alapos elemzését. A körülmények ismerete és közösségünk jelenlegi állapota alapján nem ringathatjuk magunkat olyan illúzióban, hogy csoda történik és karikacsapásra megváltozik minden. Fel kell készülnünk a mutatók további kedvezőtlen alakulására, amit negatívan befolyásolhat a koronavírus-járvány, a kettős identitás megjelülésének lehetősége, ami az embereknél elbizonytalanodást hozhat. 2011-ben a lakosság 7 százaléka nem jelölt be semmilyen nemzetiséget, Kassán pedig a polgárok 20 százaléka. Három héttel a népszámlálás megkezdése előtt elhalasztásról, törvénymódosításról, illetve a kettős identitás megvallásának az eltörléséről vitatkozni, nem éppen bizalomerősítő helyzet. Jelenleg mégis úgy tűnik, hogy az idei népszámlálás részben tavaszról őszre halasztódik.

Babiloni létünk alatt pozitív kisebbségpolitikai intézkedésekben nem nagyon bővelkedtünk, de ha már volt ilyen, amellett illett volna a mai napig kitartani. Ilyen volt a Prágai Tavasz idején, 1968-ban elfogadott 144/68-as nemzetiségi alkotmánytörvény, amit részben megmásítottak, betartása is sokszor elmaradt, de a visszarendező hatalom – „normalizáció” – sem vállalta eltörlését, erre csak a rendszerváltás után került sor. Gondolná az ember: mi sem természetesebb, hogy minden kisebbségi magyar politikai, társadalmi erő állandó programjaként szerepel egy életképes kisebbségi törvény elfogadása. Igaz, hogy itt-ott megemlítődött, de egy konkrét, a kisebbségi élet minden szegmense által elfogadott törvénytervezet a mai napig nem született, pedig jó volna minden kormányváltáskor az asztalra tenni…

De itt van a sokat emlegetett autonómia kérdése, amit nálunk csak önkormányzatiságnak illik (szabad?) nevezni. Mindjárt a rendszerváltáskor Václav Havel köztársasági elnök asztalára kellett volna tenni. De magyar ministránsai ilyen számukra fölösleges dolgokkal nem múlatták az időt, nem csoda, hogy Havel bocsánatot a zsidóktól, a kárpáti németektől kért. Állítólag a magyaroktól is tervezte, de az elmaradt. Tény: Havel az itteni magyar közösség számára nagy csalódást jelentett. A következő aktuális időpont Szlovákia önállósodásának ideje volt, de ismét elmaradt, majd 1998 a kormánykoalícióba kerülés – de önként lemondtunk róla, illetve 2001-ben Szlovákia területi és adminisztratív felosztásakor, amikor koalíciós partnereink az ellenzéki pártokkal szövetkezve megszavazták a magyarok elleni önkormányzati kerületeket (megyéket) és járásokat. Hasonló volt az első republikában a nagyzsupák kialakításakor a magyarellenesség, húsz éve is ez munkálkodott, és maradt érvényben a mai napig. A múlt évben annyiban romlott a helyzet, hogy a szlovákiai magyar közösségnek nincs képviselete a parlamentben, ezzel az autonómia kérdése is távolabbra került, de hiányzik az egységes politikai fellépés is, ami némi garanciát jelenthetne a tárgyalásokon, mert öt párt ötféle koncepciója aligha járható út, s jelenleg ott tartunk, hogy a majdani egységesülő párt vezetőségében leosztott székekért folyik a tili-toli. Végezetül a lényeg: bármilyen autonómia csakis szlovák politikai jóváhagyással kerülhet napirendre, náluk pedig az autonómia elszakadást jelent, ahogyan ez megvalósult gyakorlat lett 1939-ben, majd 1993-ban.

Elmondhatjuk, hogy Szlovákiában a kisebbségi nyelvi jogalkalmazás elég ismeretlen terület. Csak az utóbbi években kezd előtérbe kerülni, kormányzati és civil kezdeményezések eredményeként. Az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény többször módosításra került, ezeknek a változásoknak az eredményeként több törvény, intézkedés lett elfogadva: vasúti törvény, amely lehetőséget ad a vasútállomások kétnyelvű megjelölésére, a közlekedési táblákról szóló rendelet, azonos nagyságú helységnévtáblák elhelyezése, kétnyelvű közlekedési információs táblák kihelyezése, a veszélyre figyelmeztető feliratok és információk kétnyelvűsitése, munkafelügyelet, fogyasztóvédelem, kétnyelvű formanyomtatványok elérhetősége, üzletláncok vizuális kétnyelvűsitése (LIDL, COOP), a posta kétnyelvűsitésének az elindítása, állami és önkormányzati hivatalnokok kisebbségi nyelvi továbbképzése. A konkrét terepmunkát illetően a kisebbségi miniszterelnök-helyettesi tisztségtől hatékonyabbnak bizonyult a kisebbségi kormánybiztosi poszt, mert amíg az előbbi inkább reprezentációs megbízatást jelentett, az utóbbi a gyakorlati tárcaközi egyeztetések mellett rendszeres értékelést terjeszt a kormány elé, többek között kétévente a kisebbségi nyelvhasználati törvény alkalmazásáról szóló jelentést. Fontos segítségül szolgál a kormánybiztosi weboldal, ami jogi, szakmai és módszertani segítséget nyújt, többek között abban is, hogy a szlovák szövegnek nem kötelező mindig megelőzni a magyart, mert az önkormányzatnak is van ebben döntési joga. A pozitív változások Bukovszky László kisebbségi kormánybiztos szívós és kitartó munkájának az eredménye.

A felvidéki magyarok nyelvi kultúrájának fontos letéteményesei az önkormányzatok, amelyek nem mindig tudatosítják és alkalmazzák a kétnyelvűség kritériumait, sokszor arra is hivatkozva, hogy nincs rá igény. Így aztán terjed a „csalamádé- illetve szecskanyelv”, nemcsak az önkormányzati hivatalok, hanem, sajnos, sokszor a polgármestereknél is. Nem volna hiábavaló a polgármester-jelölteknél az általános alkalmasság mellett a nyelvi képességek figyelembevételének a kritériumait is meghatározni.

A kisebbségi nyelvhasználat fundamentuma – a család mellett – a kisebbségi oktatásügy. A magyar tanítási nyelvű iskolákba beíratott gyerekek száma az utóbbi évtizedekben jelentősen csökkent. Amíg ötven évvel ezelőtt több mint 70 ezer tanuló járt alapiskolába, jelenleg ez a szám nem haladja meg a 30 ezret. A Szlovák Köztársaság Oktatásügyi Minisztériuma szerint a szlovák iskolákba járó magyar gyerekek száma 6 ezer körül van, ami a valóságban sokkal több, mert ebben az esetben a statisztika csak azokat mutatja ki, akiket magyar nemzetiségűeknek jelentettek szüleik, de sokan vannak olyanok, akik már szlovák nemzetiségűnek írattak be a szülők (elkerülendő a megbélyegzéseket). Ők már nem jelennek meg a kimutatásokban.

A jelenlegi helyzetben a legnagyobb probléma a tanulólétszám, amely a 250-nyi magyar alapiskolai intézmény kétharmadánál jelentkezik. Az utóbbi években az elsőosztályos beiratkozásokat sikerült 3500 körüli számban stabilizálni, ami nem jelent garanciát a jelenlegi hálózat fenntartásához. Megoldást kell keresni és találni, mert a gyér gyermeklétszámok mellett problémák vannak a működtetéssel, illetve az állandó csökkenés demoralizálólag is hat. A magyar gimnáziumi osztályok száma túlméretezett, akkor lettek kialakítva, amikor még kétszer annyi tanuló járt alapiskolába, hiányozik viszont fontos szakmák képzése országosan és regionális szinten is. Amíg a települések ragaszkodnak kisiskoláikhoz, addig a szakemberek véleménye egyöntetű: halaszthatatlan a magyar iskolák strukturális átszervezése.

Másik aktuális kérdés: a szlovák nyelv oktatásának színvonala a magyar iskolákban, illetve a szlovák nyelv ismerete a magyar diákok részéről, ami gyakran jelent gumicsontot a politikusok számára. Pedagógusi pályafutásom alatt sokszor kerültem ellentétbe a hivatalos irányvonallal. Például ötven esztendővel ezelőtt a magyar iskolák főnormalizátora előtt bíráltam azt a tantervi kitételt, hogy a magyar alapiskolák végzős tanulói a kilencedik évfolyam befejezése után „szóban és írásban” ismerjék a szlovák nyelvet. Amikor azzal érveltem, hogy még az anyanyelvüket sem ismerhetik, nem egy idegen nyelvet. No, ezzel leszakadt az ég: Szlovákiában a szlovák idegen nyelv lenne? Igen, a szlovák nyelv idegen nyelv, és úgy is kell tanítani. Ennek a napnál világosabb ténynek a mai napig vannak félreértelmezései, például, amikor a szlovák nyelv oktatását mindenek elé helyezik. Sokszor olyan érzés fogja el az embert, hogy nem is az az igazi cél, hogy jobban tudjuk a többség nyelvét, hanem – ne beszéljünk magyarul! Célunk tehát az, hogy a magyar iskolákban le kell rakni a szlovák nyelv alapjait mint második nyelvét, amelynek elsajátítása tudatos kétnyelvűséget jelent az anyanyelv alapján. A magyar iskolákon folyó szlovák nyelvi oktatás színvonaláról tanúskodhat az is, hogy vezető színészeink a szlovák színházakban, filmekben szerepelnek egyenrangú partnerként, büszkén vállalva, hogy magyar iskolába jártak.

A kisebbségi kulturális támogatás terén a Kisebbségi Kulturális Alap jelent olyan törvény által intézményesített alapot (évente kb. 8 millió euró), amelyről a kisebbségek képviselői autonóm módon rendelkeznek. A kifizetések késlekedése is csökkent, sor került az elszámolások egyszerűsítésére is. A jelenlegi járványhelyzetben az elmaradt rendezvények pótlásának a kérdése van napirenden.

A magyar kisebbségi kulturális intézmények közül megkerülhetetlen a Csemadok, amely több mint 70 éves tevékenységével továbbra is fontos letéteményese a szlovákiai magyar kultúrának. Hiba volt a Csemadokot beterelni egy párt hátsó udvarába, mert míg a pártok gyakran kérész életűek, a Szövetség évtizedek óta biztos pont, különösen a közösségépítés, kultúra, hagyományok terén. Személyi és tartalmi megújulása azonban elkerülhetetlen.

Az utóbbi években fokozatosan bővült a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma tevékenysége, rendezvényei, kiállításai Pozsonyban, Alsósztregován (Madách), Szklabonyán (Mikszáth), Kassán (Márai) fontos kulturális eseményeket jelentenek. Ősszel jelentős eseményként könyvelhettük el Fábry Zoltán halálának 50. évfordulója alkalmából rendezett vándorkiállítás megnyitását Pozsonyban. A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Szövetsége, a Szlovákiai Magyar Zenészek Szövetsége, Szlovákiai Magyar Folklórszövetség hagyományos rendezvényeikkel bővítik a kulturális kínálatot.

A Kárpát-medencében a magyarokhoz minden területen legközelebb a szlovákok álltak; a több mint 1100 éves együtt-, illetve egymás mellett élés csak a nyelvi különbségeken nem változtatott, de az élet többi területein szinte „atyafias” rokonságot (Mikszáth) eredményezett. A „buta tót”, illetve „kurva magyar” inkább a korcsmai szintű szóváltásokat jelentette. A huszadik században a szlovák nacionalisták jelmondata „Szlovákiában szlovákul” (Na Slovensku po slovensky), illetve a „Magyarokat a Duna másik oldalára” (Maďari za Dunaj”), amely a magyarok kitelepítésének a befejezését szorgalmazta. Az utóbbi kormányzati ciklusban a Szlovák Nemzeti Párt, illetve a Most-Híd képviselői a kormánykoalíció tagjai voltak, ami érezhetően csökkentette a nacionalizmus vitorláit korbácsoló viharokat.

Szomorú jelenség, hogy a sérelempolitikára épülő szlovák történelemoktatás, az erőltetett nemzetállami politika egy látens magyarellenességet eredményez. Itt van például a Felvidék név használata. Egy szlovák – általában – úgy értelmezi, hogy ez a megnevezés kétségbe vonja Szlovákia létét, mert Magyarország részeként tartja számon. A helyzet javítása érdekében kormányzati intézkedések sorára volna szükség, illetve a civil társadalom, családok, civil szervezetek, egyházi és kulturális intézmények kölcsönös bizalmon alapuló együttműködésére. Hiányoznak azok a szlovák–magyar, magyar–szlovák kulturális, értelmiségi, irodalmi találkozók, amelyek régebben megvoltak. Például mi Kassán a Szlovák Köztársaság kikiáltásának az idején, Amicus szlovák–magyar értelmiségi klubot szerveztünk, egyetemi tanárok baráti körét… Mert igaz az állítás: a szlovák társadalom keveset tud a magyar kisebbségről, sokszor idegen elemnek tartja, és hiányzik az együttélés alapkritériuma: az empátia.

A többségi társadalom abban a tévhitben él, hogy Szlovákia Európa mintaállama a kisebbségi jogok biztosítása terén, az itteni magyarok gyarapodnak, sok a magyar iskola, a magyar rendezvény, esemény, megfeledkezve arról, hogy ebben az országban a magyarok ellen törvények születnek: nyelvtörvény, állampolgársági törvény, a területi és közigazgatási felosztásról szóló törvény, a Beneš-dekrétumok érvényességének a megerősítése, s egyéb rendelkezések és intézkedések.

A nyelvhasználat terén fontos szerep hárul az önkormányzatokra, ahol nem mindig szereznek érvényt a törvényi előírásoknak, nyelvi és erkölcsi hagyományoknak. A történelmi egyházak is megkerülhetetlenek, habár vannak tapasztalatok, hogy a katolikus és az evangélikus egyház vezetőinek intézkedései sok esetben a magyar hívek asszimilációját segítik elő. Fontos tudni, hogy Szlovákiában van működő autonómia, mégpedig a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházon belül, ahol a 100 ezernyi magyar református biztosítja a 14 ezer szlovák református számára döntéshozatalaik teljes autonómiáját, ami példával szolgálhat a szlovák–magyar kapcsolatok terén társadalmi és politikai szinten egyaránt. A nyelvi jogok és környezet öntudatosítása terén fontos szerep jut a civil szervezeteknek, ami közösségeink érdekét szolgálja, függetlenítve magukat a politikai pártok befolyásától.

Figyelmeztető jel a Kárpát-medencében a magyar nyelv szembetűnő térvesztése és a magyarok számának csökkenése az utódállamokban. Nyilvánvaló, hogy ezeket a közösségeket is érintik a globalizációs mozgások, a migráció, de a veszteségek többsége az erőszakos és fondorlatos asszimilációban van, mert az utódállamok a vállalt kötelességeikből szinte semmit nem tartottak meg, így aztán száz év összegzése az utódállamokban. Az utóbbi évtizedekben több mint 2 millióval csökkent a magyarok száma, és már nem éri el a 13 milliót. A helyzet kezelésére szükséges a magyar nyelv fejlesztési tervének a kidolgozása, az asszimilációt ellensúlyozó disszimiláció; az önbizalom, önbecsülés erősítése, ami egy közös nyelvstratégiát képezne az anyaországban és a határon túli magyar kisebbségek közösségeiben. Ennek lennének politikai, társadalmi, nyelvi feltételei, például Szlovákiában egy standard kisebbségi törvény elfogadása, a magyar nyelv státuszának rendezése regionális nyelvként, illetve az önkormányzatiság (autonómia) bizonyos formáinak a megvalósítása.

Az utóbbi évtizedben az anyaország komoly támogatásokban részesítette a határon túli magyar közösségeket, amit köszönettel méltányolni kell. Jó érzéssel veszik az itteni magyar közösségek intézményeink bővítésére és működésére folyósított támogatásokat, remélve, hogy például a református egyház keretében megvalósult óvodaprogram a magyar iskolákba íratott gyermekek számát növeli. Mivel a támogatások jelentős része közpénzeket jelent, szükséges a transzparens kimutatás és elszámolás, elkerülve az etnobiznisznek még a gyanúját is.
Az emberiség mérföldkőhöz érkezett a koronavírus által teremtett helyzetben, ez feltehetően szemlélet- és paradigmaváltások sorát eredményezi. Nekünk a múlt éven itt volt a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami a határon túli magyar közösségek politikai, állampolgári jogai megteremtésének a szükségességére figyelmeztet, mert elfogadhatatlan, hogy a mostani generációk továbbra is elszenvedői legyenek egy bosszúálló büntetésnek, amiről ők nem is tehetnek. Ráadásul itt van a 21. század harmadik évtizedének elején megtartott népszámlálás, amely – várhatóan – újabb igazolást ad az utódállamok magyar közösségeiben folyó kedvezőtlen tendenciákról.

A József Attila-i a nemzet: közös ihlet szellemében sorolhatnám jeleseink nyelvmentő gondolatait, Fábry Zoltánt, Márai Sándort, Esterházy Jánost, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Sütő Andrást idézve egészen a korai halált halt Dsida Jenő nyelvmentő mozgalmáig, aminek a lényege: csak alázattal és áldozatok árán tartható meg nyelvünk. Ezért 21. századi küldetéseink között a legfontosabb: a nyelvmentés, nyelvmegtartás, ahol mindenki fontos a sorban. Paradigmaváltásaink, vállalásaink célja nem lehet más: önmagunk, nyelvünk, családjaink és közösségeink megtartása.

Máté László

Az írás a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport és a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága felkérésére készült a Jelentés a magyar nyelvről 2016–2020 című kötet számára. Az itt megjelent szöveg annak rövidített változata.