Nekünk miért kell így élnünk. Máról holnapra.

Minden kötöttség nélkül. A pénzt megvetve. De közben büszkén. De közben előkelően. Mint aki ismeri a jó élet minden titkát, de csak kúraszerűen veszi magához, mint a tengeri fürdőzést – Szécsi Noémi Nyughatatlanok című regényének főszereplője fakad ki így, amikor azt látja, hogy az 1848–49-es szabadságharc emigránsának feleségeként most már egész életében az állandó menekülés, a minden magyarban kémet látó gyanakvás és az önsajnálat határozza meg férje gondolatait, érzéseit, és a körülöttük megforduló magyarok még egymásban sem bíznak, állandó gyanakvásban élik az életüket, miközben bizalmas információkat osztanak meg egymással az elvesztett szabadságharc feletti fájdalmukban. Újra és újra felidézik, búskomor összeborulásokkal, amelyeket azért pompás bálokon, estélyeken „tesznek közszemlére”, hogy a világ lássa, ők mekkora hazafiak. Máskor meg asztaltáncoltatás, szellemidézés közben szeretnék megtudni, hányuknak sikerül hazajutni végül Magyarországra. Sírva vigad a magyar – jut eszembe erről a magatartásról. És eszembe juthatna még ezer más, mert a Himnusztól kezdve a magyar nótákig erről szól az a politika által napjainkban – mint ahogy szinte minden megelőző korszakban is – felhasznált gondolat, hogy a magyarokat valamilyen – néha közelebbről nem meghatározott, de azért nagyon gyakran pontosan körülhatárolt – hatalom ártatlanul bünteti, üldözi, nem hagyja élni, visszaveti a fejlődésben… És tetszés szerint folytatható a sor. Mert kell az ellenségkép ahhoz, hogy másra tudjuk kenni saját tehetetlenségünket, gyengeségünket, ugyebár!

Nem nehéz felismerni ezt a gondolkodásmódot a mai politikusok mondataiban, tetteiben.

Szociológusok, történészek, pszichológusok, kultúrtörténészek bizonyára tudományosan is meg tudják magyarázni, honnan ered ez a gondolkodás, és miből ered ennek felhasználási módja, oka.
Számomra azért érthetetlen ez az „eszmeiség”, mert ugyanezek az emberek, akik az ellenségképet elénk állítják és sajnáltatják magukat mint üldözötteket és meg nem értetteket, arról beszélnek, hogy milyen nagy nemzet a magyar (szlovák stb., tetszés szerint behelyettesíthető), a körülöttük élő szlovákok, románok, ukránok, magyarok stb. (szintén tetszés és aktuális politikai helyzet szerint behelyettesíthető) mennyivel gonoszabbak, nacionalisták, ráadásul rendes nemzeti történelemmel, gazdag szókinccsel, kultúrával sem rendelkeznek.

Akinek viszont kiegyensúlyozott a lelke, van elegendő önbizalma, annak nincs szüksége arra, hogy másokat lekicsinyeljen. Sőt, ha úgy érzi, ő az erősebb és az okosabb (lásd magas nemzeti kultúra hangoztatása!), akkor a kisebbet és a gyengébbet felkarolnia és segítenie kellene. Nem az ellenséget és a veszélyt látni benne, hiszen így sohasem élhetnek az olyan kis nemzetek, mint a magyar, szlovák stb. nyugodtan, kiegyensúlyozottan, hogy ne csak „kúraszerűen” vegyék magukhoz a jó és élhető életet.

Akkor Szécsi Noémi főszereplőjének megállapítása nem feltétlenül kellene, hogy a mai politikai helyzetre igaz legyen: „… önök, magyarok talán kissé sokat képzelnek magukról. Hogy egy világ fogjon össze csakis azért, hogy önöknek ártson… ügynökök a föld minden pontján… minden társaságba beépülve… minden beszélgetés titokban feljegyezve… hajlok arra, hogy ezt kétségbe vonjam.”