„Ennek a könyvnek akkor van értelme – írja a fülszövegben –, ha Mucsi Zoltánnal végig tudunk járni egy utat, az ő útját.” Majd hozzáteszi: „És ha az olvasó, aki velünk végigjárja ezt az utat, eltöpreng közben a sajátján. Hogy saját döntései, a számára megnyíló véletlenek merre vitték őt azon az úton, ami csak az övé.” Elvégre ez a legfontosabb számunkra. A saját utunk. Meg most, így olvasva a Mucsié, aki vidéki melósból lett „elit alakulatba” tartozó színész, nívós színpadi előadások, sikeres televíziós sorozatok és páratlan magánprodukciók nagy volumenű színésze.
Rögtön az első oldalon mesterien üti le a hangot Bérczes László. Megismerkedésük történetét közli egyetlen mondatban. Álltak egy bolt előtt Szolnokon, valamikor a nyolcvanas évek elején, és Mucsi, nem sokkal azután, hogy leszerelt katonaként, Bérczes kezébe nyomta Mrozek Mulatság című könyvét. Mucsi, Mrozek, Mulatság! Bérczes középiskolai angoltanár a városban, sikeres diákszínjátszó csoport rendezője, bejár a színházba, kritikákat ír a helyi lapba. Mucsi még csak segédszínész, de már nagyobb falatokra vágyik. Olyanra, mint a Mulatság. Vagy pont arra. Bérczes meg is rendezte a darabot. Csak nem vele. A növendékeivel. Jóval később, 1999-ben, már a Bárka társulatában aztán vele (és Scherer Péterrel meg Szikszai Rémusszal) is színpadra viszi. Az előadás azóta is vándorol ide-oda.

Bérczes és Mucsi barátok. Az a bizonyos könyv pedig még mindig nem került vissza a gazdájához. Pontosabban: a szolnoki könyvtárba. Mert onnan indult hódító útjára.

Színházi történetek, nagy kalandok sorozata ez a beszélgetőkönyv. Drága gyöngyszemeket villogtat egymás mellett. A groteszk, az abszurd kalapos királya minden sztorijával brillírozik. Híresen nagy mesélő. Óriási gegmester, aki marékszámra szórja a poénokat. Humorfaragó magánvállalkozó.

„Vallásos vagyok. Hívő” – mondja valahol a könyv elején. Csak a miheztartás végett. Ha már pár sorral korábban elárulta: sokat imádkozik, odébb azt is bevallja: „Egy új munka első pillanatában, meg persze később is, kétségbeesek. Természetes, hogy kétségbeesek. Az sem óv meg ettől, ha jól ismert, összeszokott csapattal dolgozom. Ha változtam, és hiszem, hogy igen, az abban mutatkozik meg, hogyan kezelem a kétségbeesést. Most is türelmetlen vagyok, másokkal is, magammal is, de már nem csapok szét mindent, mint egy jégcsákány.” Mert erre is volt példa bőven. Ha nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. Olyankor megesett, hogy tört, zúzott, bontott. Szolnoki színészként, a színház harmadik emeletéről lefele jövet egyszer kiütötte az útjába eső összes ablakot. Kórházba vitték, megműtötték. Premier után is ütött már át ablakot. Csővázas terminátorként – ő nevezte így magát – a színház portásával gyűlt meg a baja, aki behúzott egy színészkollégájának. Neki sem kellett több. Mármint Mucsinak. Öklével verte be a portásfülke ajtaját. Fröcskölt a vére, mentőt kellett hívni. Ez is ő. A megállíthatatlan igazságharcos, akinek van egy kis diszlexiája. Ezért válik néha döcögőssé a hangos olvasása. Fél az ismeretlentől. Az új szövegtől, az új próbafolyamattól. Az is kihívás, megmérettetés számára. Innen a szorongás, ami egy munka során „csak gát és akadály, mert elveszi a szabadságodat, a koncentrációképességedet. Mondod a szöveget, csinálod a dolgodat, de belül ott dörömböl a kérdés: elég jó vagy-e, meg tudsz-e felelni, jaj, mi lesz ebből?”

Lázár Kati írja róla abban a könyvben, amit hatvanadik születésnapjára a feleségétől kapott hatvan, hozzá közel álló ember bejegyzésével. „Szép markáns, franciás, sovány intellektuel, pont a zsánerem, Yves Montand és Belmondo együtt.”

De van egy korábbi szöveg is ebben a mostani, Mucsi-kötetben. Fia, Milán irománya a papa ötvenedik születésnapjára. „Az én apukám türelmes, kedves, de néha bedilizik. Szeret a WC-n olvasni újságot, szokott néha velem sakkozni, a hülye próba miatt a Trafóban Mucsi Zoltán nem tud velem lenni sokat… sajnos sokat cigizik, sose találja a szemüvegét, nagyon szereti Anyát.”

Ez is ő. Ez mind ő. Akit megevett, vagy inkább felfalt a színház. „Ehhez persze jó partner voltam, akartam is, hogy megegyen – hangzik a beismerő vallomás. – Beszippantott, megzabált.” De ezen se csodálkozzon senki. Mucsi Zoltán életében a nap huszonnégy órája a színházról szól. Akkor is, ha nem.

Böngészgetem azok névsorát, akikkel eddig dolgozott. Antal Nimród, Elek Judit, Fodor Tamás, Grunwalsky Ferenc, Horváth Csaba, Jancsó Miklós, Mundruczó Kornél, Schilling Árpád, Szabó István, Szomjas György… kívánhat-e magának parádésabb névsort, nagyobb rendezőket egy színész? Aligha.

Darabot, forgatókönyvet, tudtommal, nem írt még. Verset már igen. Levelet is, nem is akárkinek címezve. Mennyei posta, egyenesen a Jézuskának. Saját kézbe. 

„Kedves Jézuska! – írja. – Nagyon szépen kérlek, hogy karácsonyra változtasd meg a bőröm színét, mert akkor nem tudják azt mondani rám, hogy füstös. Füstösnek hívnak, ezért sokat sírok, hogy kisírjam magamból a bánatot, de nekem akkora nagy a bánatom, hogy nincs annyi könnyem, azért nem tud kifolyni belőlem, ezért mindig marad bennem bánat, ezért kérlek, könnyet is hozzál nekem, mert tudod, az nem jó, ha bánat van az emberben, főleg a nagy bánat, az aztán a rossz, a kicsi bánat se jó, de a nagy aztán nagy. Már írtam régebben a Jóistennek, de megfeledkezett rólam, mert annyi baj van meg rosszaság a világban, és az emberek azt várják, hogy mindent a Jóisten csináljon, mert ők nem tudják. Így a Jóisten csinál mindent, csak nem győzi, mert annyi a baj, meg már öreg is, mert már régóta van világ…”

Nem folytatom. Nagyra nyissa a lelkét, aki majd a könyvben elolvassa. A végén, garantálom, könnyes lesz a szeme.