Egy Galánta környéki településen élő hölgy, aki csak a keresztnevét vállalta a története elbeszéléséhez, január végén kezdte furcsán érezni magát. Mónika egy raktárban dolgozik, ahol naponta akár 10-12 kilométert is megtesz. Január utolsó péntekén, amikor még több mint 5 óra volt hátra a munkából, úgy érezte, nem bírja ki a műszak végéig, annyira fáradt volt és fájt a lába, az izmai. A munkahelyén minden pénteken tesztelik az alkalmazottakat, aznap negatív volt a tesztje, így arra gondolt, biztos azért van a fáradtság, mert sok volt a munka, közeledik a hétvége. A szombatot és a vasárnapot pihenéssel töltötte, hétfőn pedig felkereste az orvosát azzal, hogy szeretne pár napig otthon maradni, hogy kiderüljön, mi lehet a háttérben. “Úgy gondoltam, vagy pihenek még néhány napot, és átmegy rajtam a fáradtság, vagy kiderül, hogy beteg vagyok, mert ekkor még mindig csak izomfájdalmat éreztem. Az orvos elmondta, hogy valószínűleg koronavírusos vagyok, mert a tünetek arra utalnak, ezért bejelentett PCR-tesztre. Utólag visszagondolva, már nagyjából egy héttel korábban is állandóan azt éreztem, hogy fázom, ami azért is furcsa, mert egyébként szinte sohasem fázom. Amikor más meleg pulóvert vesz fel, én még rövid ujjú pólóban járok. Főleg éjszaka fáztam, de nem nagyon foglalkoztam vele, elővettem egy melegebb takarót. Hétfőn éjszaka már belázasodtam, majd további 3-4 napig 38,2-38,5 fokos lázam volt, de mindig csak este. Ekkor már kicsit köhögtem, továbbra is fáradt voltam, de nem éreztem magam nagyon rosszul. Csütörtökön mentem a PCR-tesztre, amely már kimutatta a vírus jelenlétét. Az orvosom antibiotikumos kezelést írt elő, vitaminokat szedtem és köhögéscsillapító cseppeket, relatíve jól éreztem magam” – mesélt a kezdetekről.

7 nap után állapotromlás

Eltelt nagyjából egy hét, és Mónika egyre rosszabbul érezte magát. A láza 39 fok fölé emelkedett, elkezdett fulladni. “Néha előfordult, hogy erős köhögés jött rám, de nem a köhögés volt a legrosszabb, hanem az, hogy akár a legkisebb mozdulatra is fulladni kezdtem. Az ágyban csak félig ülve tudtam pihenni, ha például megfordultam, 10-15 percig fuldokoltam. Nem tudtam mély levegőt venni, csak pihegtem. Ha megtaláltam a megfelelő pózt, amelyben nem kínzott a fulladás, akkor már nem éreztem magam rosszul, nem éreztem fájdalmat” – mondta el. Úgy véli, laikusként nagyon nehéz eldönteni, mikor kell mentőt hívni, hol van az a határ, amikor már valóban komolyra fordul a beteg állapota. Egy ismerősük javaslatára kezdte figyelni, nem kékül-e a szája, ami a lecsökkent oxigénszintet jelzi a szervezetben. “Ekkor már legalább öt napja tükörbe sem néztem, csak toalettre mentem ki, azt is hatalmas megerőltetésnek éreztem, utána percekig fuldokoltam. Az alsó ajkamon megfigyelhető volt, hogy kékes, ezért vasárnap este hívtuk a mentőt, akik azonnal oxigént adtak és próbáltak rávezetni, hogyan lélegezzek úgy, hogy a tüdőm megteljen levegővel. Sajnos ekkorra már nem tudtam mélyen belélegezni az oxigént, ezért úgy döntöttek, bevisznek a kórházba.”

Korábban hívni a mentőt

Mónika tizenhárom nappal azután került kórházba, hogy először felkereste az orvosát. A galántai Szent Lukács Kórház 9. emeletén kezelték hat napon keresztül. “Csak utólag derült ki, mennyire szerencsés voltam, hogy éppen oda kerültem. Kizárólag jót tudok elmondani az ápoló személyzetről, valamint hatalmas hálát és köszönetet kifejezni azért, amit értem tettek. Az éjszakai szolgálat tagjai reggel négykor jöttek vérnyomást, véroxigénszintet mérni, ellenőrizni, ki hogy van, azért, hogy a hat órai váltásig mindenkit ellássanak. A nappali műszak dolgozói már hét órakor végigjárták az osztályt, hogy ismét mindenkit ellenőrizzenek. Rengeteg vitamint, gyógyszert kaptunk és szerintem az ételek is jók voltak, semmiben nem szenvedtünk hiányt. Amit külön ki kell emelni, az a sok kedves, biztató szó, amit a betegek kaptak. Az egyik szobatársam egy harmincas nő volt, akinek egyébként is voltak lelki problémái. Ahányszor bejött a nővér vagy az orvos, mindig megsimogatták, biztatták, igyekeztek erőt adni neki. A másik szobatársam egy 86 éves nő volt, őrá is nagyon odafigyeltek, gyógyultan távozott a kórházból. Ami feltűnt, hogy az ápolók egymással is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Biztos vagyok benne, hogy ez a hozzáállás, a nehézségek ellenére is jónak mondható légkör is hozzájárult a betegek gyógyulásához” – véli Mónika, akinek egy ismerősét egy másik emeleten ápolták, ugyancsak a galántai Covid-kórházban. Ő viszont sajnos épp az ellenkezőjét mondta el az ellátásról, a hozzáállásról.

Pihenésre van szüksége

Azóta, hogy Mónika hazatért a kórházból, csaknem két hét telt el. A köhögés még mindig nem múlt el teljesen, néha még érez olyasmit, mintha összeesne a tüdeje. “Hirtelen felsóhajtok olyankor és fura hangot hallatok. Hasonlót soha nem éreztem azelőtt, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember elesik és kimegy belőle a szusz. Nem fájdalmas, de nem is kellemes érzés. Úgy érzem, messze van még a teljes felépülés. Szeretnék minél hosszabb ideig itthon maradni, mert úgy érzem, még nagyon megterhelő lenne dolgozni, ráadásul többen megbetegedtek azóta, még több a munka, mint korábban. A betegség alatt több héten keresztül volt nagyon alacsony a vérnyomásom, amire egyébként is gyógyszert szedek. Néha annyira alacsony volt, hogy az ájulás szélén éreztem magam” – egészítette ki Mónika. Az átélt tapasztalatok után határozottan úgy gondolja, hogy hamarabb kellett volna kórházba menni. Másoknak azt tanácsolja, szerezzenek be olyan műszert, amivel a véroxigén szintjét lehet mérni és amint 90 alá esik az érték, hívják a mentőt. A tüdeje 60 százalékban működött, amikor kórházba került, a véroxigénszintje 80 körül volt. A háziorvosával azóta konzultált, tüdővizsgálatra kell majd mennie, de csak bizonyos idő letelte után. Egyelőre nem említette az orvos azt sem, hogy lehetőség lenne utókezelésre vagy gyógyfürdőbe menni.