Némi túlzással állíthatnánk, hogy minden közép-európai város minden egyes kávéházának megvan a maga saját közép-európaiság-koncepciója. Nem biztos, hogy 2021-ben ez a legfontosabb társadalmi téma ezekben az országokban, de volt egy korszak, amikor a közép-európaiság vizsgálatára valós igény mutatkozott.

Ennek a korszaknak az egyik kiemelkedő krónikása volt Morvay Péter.

Azért is válhatott azzá, mert elutasította a rezervátumközpontú gondolkodást, és érdeklődéssel fordult a különböző országok, régiók, társadalmi csoportok, egyének elképzelései felé. Három ország közéleti viszonyait ismerte belülről, személyes tapasztalatainak és kiterjedt kontaktushálójának köszönhetően. Három ország közéleti ellentmondásai módszeres vizsgálatának szentelte bő két évtizedes újságírói pályafutását. Tudta, hogy ezek az ellentmondások nem számolhatók fel teljes egészében, de mindvégig makacsul bízott a józan érvek erejében.

Morvay Péter egy éve, 2020 kora tavaszán halt meg váratlanul, egy hirtelen rosszullétet követően. Az ezt megelőző hat évben a Denník N szlovák napilap munkatársa volt, és most kiadója, az N Press jelentette meg válogatott publicisztikájának gyűjteményét, A közép-európai (Stredoeurópan) címmel.

A köztesség krónikása

A köztesség embere volt – Európának ezt a bonyolult régióját (melyik nem az?) talán a legjobban egy kisebbségi közegből érkező ember értheti meg. Közép-Európa mindig is sokszínű régió volt, ahol már akkor nyüzsögtek a kisebbségek, amikor ezt a fogalmat még senki nem ismerte. A kisebbségi sorstól elválaszthatatlan komplexusokon már a Habsburg uralom évszázadai alatt is sokan túlléptek, hogy afféle regionális kozmopolitákká váljanak – aki a többségitől eltérő régióból küzdötte fel magát a „civilizált” közegbe, annak sokkal jobb rálátása volt a térségben zajló folyamatokra, mint aki soha nem beszélte a vidék nyelvét. Ez a megállapítás érvényes maradt a huszadik század végén is – az egyes nemzeti társadalmak akkor sem voltak távolabb egymástól, amikor még nem választották el őket országhatárok. A Trianon utáni Csehszlovákiáról nemhiába mondták, hogy olyan, mint a Monarchia volt, csak kicsiben, hiszen ugyanúgy soknemzetiségű állam volt létrejötte pillanatától. A modern Szlovákia társadalmi folyamatait sem értheti meg az, aki figyelmen kívül hagyja az ország etnikai sokszínűségét.

A rezervátumbeli gondolkodás viszont egyáltalán nem ritkaság még a legjobb helyeken sem – a specializálódás korában élünk, és sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tágabb kontextusról. Ezt a megfeledkezést pedig csak erősítik a nyelvi és kulturális akadályok. Morvay munkáiban mindig azonos mintát követ: először elemzi a helyi jelenséget, majd azt szélesebb regionális és akár globális kontextusba ágyazva értelmezi.

Három ország húsz éve

Három országban élt, és ennek a huszonöt milliós blokknak a jelenségeit ismerte a legbehatóbban. Prágában tanult, és pályája elején a csehszlovák külügyminisztériumban Magyarország-szakértőként dolgozott, majd cseh lapoknak írt a magyarországi közéletről. Mai szemmel is nagyon szórakoztatók azok az ezredforduló környékén született írásai, amelyekben a whiskys rabló, a tiszai ciánmérgezés vagy a Balaton eliszaposodásának történetéről mesél az olvasóknak. Érdekes, hogy ezekben a korai írásaiban mennyivel felszabadultabb, és habár a visszás közéleti állapotok kritikáját soha nem mulasztja el, sokkal pozitívabban látja a térség helyzetét, mint néhány évvel később. 2005 után keletkezett írásait már sokkal inkább az aggodalom és az egyre kíméletlenebb kritika jellemzi.
Miután elhagyta Prágát, Szegeden telepedett le, innen már a Sme napilap munkatársaként érkezett Pozsonyba. A Sme munkatársainak zömével együtt távozott a laptól 2014 végén, amikor a kétes hírű Penta csoport részesedést vásárolt a kiadóban. A távozókkal együtt részt vállalt a Denník N megalapításában. A Denník N főszerkesztőjének, Matúš Kostolnýnak a könyvhöz írt előszavából kiderül, hogy Morvay pillanatnyi habozás nélkül döntött úgy, hogy feladja biztos megélhetését, és belevág a lapalapításba.
Haláláig a Denník N kommentátora maradt. A kötet utolsó megjelent cikkét is tartalmazza, amely röviddel halála előtt látott napvilágot, és amelyben a közép-európai populista politikusok szemfényvesztő praktikáit elemzi.

Elkötelezett mítoszrombolás

Morvay publicisztikáját leginkább a szenvedélyes megérteni vágyás jellemzi, miközben pozíciója mindig a felülnézeti elemzőé marad. Olvasóinak soha nem felejti el vázolni a másik fél nézőpontját – akkor sem, ha azzal nem ért egyet. Egyet nem értését pedig mindig tisztességgel megindokolja, és indokainak hátterében általában a liberális demokráciák elkötelezett, de józan védelme áll. Cikkei soha nem stílusbravúrok, módszere sokkal inkább a gyakorlatiasság és a hűvös pontosság – ahogy életművében haladunk előre, úgy válik hangja egyre rezignáltabbá és ironikusabbá, nyilván nem függetlenül a közélet alakulásától. Alapvető viszonyulási pontjait azonban mindvégig következetesen megtartja – elutasítja a korrupt tekintélyuralmi rendszereket, a történelemhamisítást és az öncélú mítoszépítést. Legfőbb célkitűzésének a közép-európai társadalmi mítoszok kíméletlen rombolását tekinthetjük.

A publicisztika gyorsan avuló műfaj, ám Morvay cikkeit olvasva az az érzésünk támad, hogy a tizenöt évvel ezelőtt írt szövegei teljességgel megállják a helyüket ma is. Trianon szlovák és magyar értelmezésének különbözőségeiben, Esterházy János megítélésének kérdésében vagy a kettős állampolgárságról szóló vitában azóta sem jutottunk előbbre, és Morvay egyes érvei ma is abszolút megfontolandók és aktuálisak. És gyakorlatilag változatlanul érvényes, amit a szlovákiai magyar pártok problémáiról egyedülálló éleslátással éveken keresztül bizonygatott: hogy saját kicsi maffiaállamaikat építették ki Dél-Szlovákiában. Ezt más nem írta meg ennyire egyértelműen és határozottan.

A mítoszrombolás persze nem fájdalommentes műfaj. Kostolný írja az előszavában, Morvay nagy fájdalma volt, hogy a szlovákiai magyarok nem képesek átlépni a saját árnyékukat, és a sajátjaiknak elnézik azt, amit a szlovákoknak nem néznek el. Morvay ezt nem bírta megérteni. Saját tapasztalatból tudta ugyanis, hogy egyetlen szűkös rezervátumból nem lehet érvényes tudásra szert tenni a világról.

A közéleti tolmács

A maga természetességével írta meg véleményét a szlovákiai magyar közéletről és a magyar–szlovák kapcsolatok ellentmondásosságáról. Kimondta, a szlovákoknak be kellene látniuk, hogy a trianoni határok igazságtalanok, a magyaroknak viszont azt, hogy a szlovákoknak joguk volt egy saját államra. Az Élet és Irodalomban magyarul megjelent cikkeiben kifejtette, hogy a magyarok még mindig jelentős kultúrfölénnyel néznek a környező népekre, és a szlovákok épp emiatt érzik sértőnek a Felvidék kifejezés használatát – mert azzal mintha Szlovákia létét vonnák kétségbe. Talán kevésbé hangoztatta a szlovákok felé, hogy a Felvidék kifejezést Magyarországon legtöbbször nem sértő céllal vagy tudatos kultúrfölényből használják, egyszerűen csak megszokásból, de azt épp eleget magyarázta a szlovák olvasóknak, hogy a határrevízió marginális gondolat a mai Magyarországon, amire kár túl sok energiát pocsékolni. A magyarok felé pedig fáradhatatlanul hangsúlyozta, miért eleven a szlovákokban a határmódosítástól való félelem. Szinte a lehetetlennel próbálkozott, amikor ezeket a sokszor összebékíthetetlen ellentéteket próbálta értelmezni és józan mederbe terelni. A jutalma ezért általában nem fáradozásainak méltó elismerése volt, hanem a megbélyegzés.
A köztesség embere volt – és az is maradt. A szlovákiai magyarok egy része egyenes és következetesen képviselt kritikai nézeteivel nem vitatkozott, inkább en bloc elutasították őt, és kizárták volna a nemzetből. Nem voltak hálásak érte, amiért a közösség diagnózisának a feltárásán dolgozott, inkább elzárkóztak tőle és megvetették. És mérhetetlenül dühítette őket, hogy elemzései, véleménye és meglátásai ettől még megkerülhetetlenek maradtak, mert három ország legkomolyabb sajtótermékei látták őket szívesen évtizedeken keresztül.

Sem érdekek, sem félelem

Amikor Morvay egyes kérdésekben a szlovákok és a magyarok igazságát is elismerte, ezt nem egy felszínes vagy kényszerű egyrészt-másrészt logika alapján művelte, hanem mert világos érveket tudott felsorakoztatni a magyarázatok mellett. Amikor kell, a szlovákokkal szemben a védelmébe veszi Esterházy Jánost – a történelmi tények alapján, vagy a rozsnyói Kossuth-szoborral kapcsolatban leplezi le a szlovák sajtó magyarellenes blődségeit. Ugyanezt a mércét alkalmazza viszont például a szlovákiai magyarokra, amikor a 2014-es, családról szóló, kisebbségellenes indíttatású népszavazásról írva felrója nekik, hogy kiállnak egy kisebbségellenes kezdeményezés mellett. Keménysége helyenként túlzónak tűnhetett – a recenzens is nemegyszer fanyalogva olvasta egyes írásait, például amikor a szlovákiai magyarok közönyét és számító kicsinyességét ostorozta. Morvay belecsúszott tévedésekbe – például amikor 2016-ban arról írt, a szlovákiai magyarokat nem érdekli a Bašternák-ügy, amely a harmadik Smer-kormány egyik első nagy korrupciós botránya volt. A későbbi események megcáfolták ezt a meglátását, hiszen a szavazók mindkét magyar pártot elutasították. Voltak provokatív meglátásai, amelyek vitára késztettek – de ez nem menti fel azokat, akik csípőből elutasították őt.

A legnagyobb szenvedéllyel arról írt, amikor szándékos hülyítést látott maga körül – erre jó példa a pozsonyi Bibliotéka könyvvásárról írt cikke, amelyben az áltudományokat kritizálja, és azon értetlenkedik, az állam hogyan támogathat egy giccstől hemzsegő zsibvásárt. Pozitív lelkesedést pedig az váltott ki belőle, amikor a hatalommal szembeni szuverén kiállásról mesélhetett – ahogy Esterházy Péterről szóló cikkében tette. Róla írja, hogy sem a kommunistáknak, sem a nacionalistáknak nem sikerült őt megvásárolniuk vagy megfélemlíteniük, ami ebben a régióban már önmagában elismerést érdemel. Morvay Péterre ugyanígy igaz, hogy a tollát egészen biztosan nem anyagi érdek és nem is a félelem vezette.

Szalay Zoltán
A szerző az Új Szó korábbi főszerkesztője, a Denník N munkatársa