Válótársak, Korhatáros szerelem, Ízig-vérig… Amikor a magyar sorozatgyártást már nem csak a napi szappanoperák és az HBO néhány jó minőségben készült sorozata jelentette, a kereskedelmi televíziók rászoktak a dramedyk készítésére. A műfaj jó tanulópénznek bizonyult, ugyanis viszonylag szerény költségvetésből, írói és alkotói bravúrok nélkül gyártható, a sikere pedig elsősorban egy jó, két-három mondatban összefoglalható alaphelyzeten, valamint azon múlik, a nézők mennyire szerethető karaktereket kapnak. Nem véletlen, hogy ezek a sorozatok tele vannak jól ismert arcokkal, vagy ha jobban tetszik, sztárokkal. Ha valaki követte a fent említett sorozatokat, illetve nézi az Apatigrist, annak feltűnhet, hogy idővel ezek egyre jobbak lettek, ugyanakkor hiába lett magasabb a nívó, a nézők elkezdtek ráunni az IKEA bemutatótermekre emlékeztető, kissé steril és polírozott látványvilágra, valamint arra, hogy ezek a szériák valójában nem szólnak másról, minthogy ki kivel jön össze, ki kivel szakít, és ki hogyan áskálódik a másik ellen. Végső soron szappanoperákat látunk, csak épp nem olyanokat, amelyekben a történeteket a végtelenségig elnyújtják, a szerepeket nem tehetséges vagy kevésbé tehetséges kezdők, hanem valódi, többnyire jó színészek alakítják, a jeleneteket pedig nem elsőre kell felvenni, mert többre nincs idő, hanem a forgatáson van lehetőség azon dolgozni, hogy elfogadható minőség szülessen.

Az Apatigris a magyar kertévés dramedyk eddig legkiérleltebb, legátgondoltabb darabja, ami különösen a második évadon mutatkozik meg, amelyben az alkotók már jobban megengedték, hogy a magyar valóság beszűrődjön a sorozatba. Ez persze nem jelenti azt, hogy a cselekményt hirtelen áthelyezték egy mélyszegénységben élő faluba, de mostanra az alkotóknak is feltűnt, nehezen hihető, hogy valaki ilyen luxusházban éljen és jó éttermekben vacsorázzon egy úszómesteri fizetésből. A folytatásból kiderül, hogy a főhős, Péter kénytelen mellékállást vállalni közös képviselőként, és neki is akadnak anyagi problémái. Újonnan megházasodott, még egyetemista lánya és pincérként dolgozó férje egy lerobbant, ősrégi kocsival jár, és valahogy most nem érezzük azt, hogy egy kirakat Budapesten járunk: az összhatás kevésbé letisztult, és ez jót tesz neki. Ahogy az is, hogy az egyedülálló apa és lányai párkeresési, illetve kapcsolatfenntartási próbálkozásai ezúttal kevésbé tűnnek olyanoknak, amelyek csak egy forgatókönyvíró fejéből pattanhattak ki. A közeledés  a valósághoz határozottan jót tett az Apatigrisnek, de ez még nem jelenti azt, hogy kiugrott volna a bőréből. Ez még mindig csak egy kedves kis limonádé, amelyben a rendkívül szerethető Scherer Péterrel az élen szimpatikus magyar színészek cukiskodnak. Nem hagy maga után nyomot, de amíg tart, nem akarsz elkapcsolni egy másik csatornára.