A magyar forradalom gyújtószikráját az európai forradalmi hullám jelentette. Mekkora feszültségek jellemezték a társadalmat 1848. március 15. előestéjén? Akkorák, hogy előbb-utóbb külső hatás nélkül is garantálható volt a robbanás?
Nagyon különböző helyzetmegítélések léteztek egymás mellett ebben a kérdésben, amit mutat a korszak két legnagyobb politikusának álláspontja is. Széchenyi úgy érezte, van idő a lassúbb átalakulásra, mert rövid távon nem fenyeget robbanás. Kossuth ezzel nem értett egyet. Rendkívül fontos volt ebből a szempontból az 1846-os galíciai parasztfelkelés, amely növelte azok táborát, akik igennel válaszoltak volna az ön kérdésére.

Magyarországon is történt hasonló esemény, az 1831-es kolerajárvány idején parasztlázadás tört ki több felvidéki vármegyében. Ez szintén jelezte a szegény rétegek és az urak közötti ellentétek nagyságát.
Nyilván ennek az emléke is élt az 1840-es években. Magyarország agrártársadalom volt, a népesség kilencven százaléka a földből élt, ezért a parasztság, különösen a szegényparasztság jelentette a veszélyt egy lehetséges robbanás szempontjából. Az egész reformmozgalom tulajdonképpen arról szólt, hogy menjünk elébe ennek, mert ha bekövetkezik, hatalmas társadalmi ára lesz. A félelem még azokban is ott munkálkodott, akik a lassúbb átalakulás mellett érveltek. Sokatmondó: abban, hogy 1848 márciusában, Bécsben olyan gyorsan elfogadták azokat az évek óta napirenden lévő követeléseket, amelyekről korábban hallani sem akartak, nagy szerepet játszott egy valószínűleg Biharból kiindult rémhír. Ez többféle variációban keringett, a legismertebb változat szerint Petőfi már Rákos mezején táborozik negyvenezer kaszával felfegyverzett paraszttal, és a pozsonyi országgyűlés ellen vonulhat. Ennek semmiféle alapja nem volt, de a politikai döntéshozók körében is sokan elhitték vagy hihetőnek tartották.

Az egyes társadalmi csoportok mennyire látták be a jobbágyfelszabadítás vagy a közteherviselés elodázhatatlanságát?
Az 1840-es években megfigyelhető pártosodás ezen kérdések eltérő megítélése következtében alakult ki. A jellemzően az idősebb nemzedékhez tartozó ókonzervatívok egyáltalán nem tartották szükségesnek a reformokat. A fiatalabb újkonzervatívok belátták, hogy a kiváltságokon alapuló rendi szisztéma nem tartható fenn örökké, de úgy gondolták, az átalakulást csak rendkívül lassan szabad véghezvinni, úgy, hogy az uralkodó rétegek vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen maradjon. A másik oldalt a liberális reformellenzék jelentette, amelynek tagjai egy nem a születési előjogokon alapuló polgári társadalom megteremtését tűzték ki célul. Ezen belül is léteztek különböző irányzatok: a két szélső pontot Széchenyi és Kossuth jelentette, de fontos hangsúlyozni, hogy ők egy oldalon álltak. A nemesek túlnyomó többségének nem voltak jobbágyai, így ők könnyebben mondtak igent a teljes, azonnali jobbágyfelszabadításra, mint azok, akik abból tartották fönn úri életüket. Ez sem tekinthető azonban ennyire automatikusnak. Az Ellenzéki Párt elnöke, Batthyány Lajos nagybirtokosként küzdött a jobbágyfelszabadításért, miközben olyan kisnemesi tömegek adták a nemesi adózás elleni küzdelem bázisát az 1840-es években, amelyeket valójában nem érintett, de ebbe kapaszkodtak, mert ettől érezhették magukat mégis többnek egy jobbágynál. Zalában például véres verekedések törtek ki az országgyűlési követválasztáskor a „nem adózunk” jelszavával, és zömmel olyanok verekedtek, akiknek semmit nem változtatott volna a sorsán.

A rendi társadalommal gazdasági bajok is voltak?
A reformok mögötti másik érvet éppen az jelentette, hogy ez a rendszer nagyon alacsony hatékonyságú volt a kapitalizmus haszonelvű piacgazdaságához képest, és sokan attól tartottak, Magyarország emiatt lemarad és reménytelenül a perifériára szorul Európában. A feudális kötöttségek, a földesúri előjogok akadályozták az iparosodást is: hátráltatták, hogy az ipar munkaerőhöz jusson, miközben a mezőgazdaságban nem halmozódott fel olyan tőke, amely hozzájárulhatott volna az iparfejlődéshez vagy az infrastruktúra kiépítéséhez.

Az országgyűlés az 1848. áprilisi törvényekben kimondta az azonnali jobbágyfelszabadítást.  Hogyan valósult meg ez a gyakorlatban?
Különleges jelenség volt, hogy Magyarországon a nemesség köréből került ki az a politikai párt, amely a nemesi előjogok felszámolását és a jobbágyfelszabadítást a zászlajára tűzte és meg is valósította. Első lépésként 1840-ben törvényben mondták ki az önkéntes örökváltságot: a jobbágy a földesúrral való megegyezést követően egy egyszeri összeg megfizetésével – ami persze történhetett részletekben is – az általa művelt föld teljes jogú tulajdonosává válhatott. 1848-ig azonban két százaléknál is kevesebb föld szabadult fel így, mert csak nagyon kevés olyan jómódú jobbágy volt, aki élni tudott a lehetőséggel. Emiatt született meg az az elképzelés, hogy kötelezővé kell tenni az örökváltságot, a földesurak kárpótlását pedig – hiszen a magántulajdon szentségét a liberálisok is sérthetetlennek tekintették – az államnak kell magára vállalnia. De 1848-ig nem találtak választ arra, miből fizessék ezt. Hatalmas összegről, az 1850-es évek végére elkészült összeírás szerint mintegy kétszázötvenmillió forintról volt szó, miközben a forradalom előtti utolsó normál évben, 1847-ben a Magyar Királyság összes állami jövedelme körülbelül harmincmillió forintot tett ki. Amikor az országgyűlés 1848-ban elfogadta a jobbágyfelszabadítást, az említett társadalmi robbanástól való félelemben is cselekedett, és még nem tudták, miből fogják teljesíteni. Kossuth a kincstári uradalmak privatizációjából teremtette volna elő az összeget, de megoldásként külföldi hitel is felmerült. A szabadságharc leverése után kiépült önkényuralmi rendszer ehelyett az állami egyenes adóhoz földteher-mentesítési pótadót csatolt, amit fél évszázadon keresztül minden adózó fizetett. Visszatérve a kérdésére: amint a vármegyékben kihirdették a törvényt, lényegében azonnal megszűnt a jobbágyrendszer, ami a leginkább úgy vált kézzelfoghatóvá a volt jobbágyok számára, hogy másnaptól nem kellett a legterhesebb úrbéri szolgáltatásnak tartott robotra menniük. Ez katartikus élményt jelentett számukra, hasonlóan az 1848. nyári országgyűlési választáshoz, amely ugyan csupán a parasztság negyedét érintette, de nekik elementáris érzés volt, hogy ugyanúgy szavazhattak, mint a nemzetes és tekintetes urak.

A jobbágyfelszabadítás miatt emlegették még évtizedek múltán is Kossuthot Kossuth apánkként, akinek portréja sok paraszti család falát díszítette?
Igen, noha ez nem egy politikus, hanem egy párt, illetve a forradalom sikere volt. De az egyszerű ember szereti egy emberhez kötni a történéseket, s a jobbágyfelszabadítást elsősorban Kossuthnak tulajdonította, persze annak is köszönhetően, hogy ennek ő volt a legkövetkezetesebb szószólója.

A jobbágyfelszabadítás miatt adta a szabadságharc katonai bázisát a parasztság?
Igen, azonban az az elképzelés téves, hogy a honvédsereg, amely az 1849-es tavaszi hadjárattal a magyar hadtörténet egyik legfényesebb fejezetét írta, önkéntesekből állt volna. Zömében sorozott hadsereg volt, de kétségtelen, hogy a paraszti tömegek vonakodás nélkül teljesítették katonáskodási kötelezettségüket, és kiképzésük után fegyelmezetten harcoltak. Ebben nagy szerepet játszott, hogy úgy érezték, már a saját földjüket védik.

A nemzetiségeket miért nem elégítette ki a jobbágyfelszabadítás?
Az egyes nemzetiségek a forradalmat követő hónapokban nem egyformán reagáltak. A szlovák parasztok nagy többsége a magyarokéhoz hasonlóan elégedett volt a jobbágyfelszabadítással, és közülük tízezrek harcoltak a szabadságharcban. A kérdésben megfogalmazódó állítás inkább a szerbekre és a románokra igaz, akik már 1848 nyarán, illetve őszén fegyveres felkelést robbantottak ki a Délvidéken és Erdélyben. Máig eldöntetlen kérdés, hogy a román és a szerb parasztokat 1848-ra mennyire érintette meg a nemzeti gondolat. Én arra hajlok, hogy – különösen a románokat – kevéssé. Őket inkább vallási alapon lehetett mozgósítani, saját nemzeti egyházuk, az ortodox egyház révén. Bennük továbbra is élt az a hit, hogy ami jó a parasztsággal történik, az csak az uralkodótól származhat, egyszerűen nem hitték el, hogy a nagyrészt magyar földesurakból álló országgyűléstől kapták volna szabadságukat. Sőt sokan úgy gondolták, hogy a király már rég felszabadította őket, csak ezt uraik eltitkolták előlük. Ehhez hozzátartozik az is, hogy Erdélyben 1848 előtt nem szabályozták úgy a jobbágyság helyzetét, mint Magyarországon, ezért ott a helyzet eleve robbanásveszélyesebb volt. Az úrgyülöletet könnyen át lehetett fordítani nemzetiségi alapú gyűlöletbe, hiszen uraik magyarok voltak.

A szabadságharc bukását mekkora csalódásként élte meg az ország?
A vereséget követő hónapokat hatalmas frusztráció jellemezte, hiszen a szabadságharc óriási, egy darabig nagyon sikeres, közös vállalkozásként eufórikus érzéssel töltötte el a társadalom jelentős részét. Ennek a tünete volt a bűnbakkeresés, a jövőtlenség és a kilátástalanság érzése. A kudarc tömegeket sújtott közvetlenül is: az egyik pillanatról a másikra érvénytelenítették a Kossuth-bankókat, így sokan vesztették el a pénzüket, és tízezrek szenvedték el a kényszersorozást. De amint az első traumán túl volt az ország, 1848–49 emléke rendkívül fontos kapaszkodóvá vált, s az ehhez való ragaszkodás vezetett el a kiegyezéshez. Ferenc József emiatt kényszerült rá az 1860-as években, hogy – még ha nagyon vonakodva is, de – egy parlamentáris képviseleti rendszer keretében megossza hatalmát.

Hancz Gábor