Kamaszkoromban, a nyolcvanas évek közepén eléggé bírtam a Beatricét, már ami eljutott tőlük hozzám sercegő magnókazettákon Rimaszombatba. Kis keresztfiamnak épp nemrég adtam elő az Esti mesét, amelyet Feró az Ős-Bikini élén prezentált, nem kevés társadalomkritikát rejtve a sorok közé. „Szervusztok, gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már. Ma este az éhes kismadárról mesélek nektek. Történt egyszer, hogy nagyon éhes lett a kismadár. Éhes vagyok, éhes vagyok – rikoltozta. Te, hát ne legyél már ennyire éhes, kismadár! – mondtam neki. Aztán ennyiben maradtunk. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát, gyerekek.”
A rendszerváltás óta 180 fokot fordult Feró élete, én meg csak kapkodom a fejem, hogy mi mindenre bólintott rá, mi mindenbe ment bele ez az ember, sokunk kamaszkorának hőse. 2000-ben végre lehetőségem nyílt interjút készíteni vele. Igyekeztem nem rákérdezni, miért lett a Csurka-féle MIÉP tagja, és miért hord össze zagyvaságokat a Pannon rádióban. Zenéről beszélgettünk. Nagyon képben volt, ismerte a tehetséges feltörekvőket, és lesújtó véleményt fogalmazott meg a „műpunkokról”, akik engem is irritáltak annak idején. A Garázs című rádióműsorról beszélgettünk, amelyben problémás fiataloknak nyújtott segítséget és amatőr zenekarok számára kínált bemutatkozási lehetőséget. Kifejezetten jó fej volt. Azt mondtam a végén, hogy üsse kő, ne foglalkozzunk a Csurka-párttal, senki sem tökéletes.
Később viszont Feró lett számomra az egész magyar politikai szemfényvesztés legkifejezőbb szimbóluma. Ékes példája annak a folyamatnak, ahogyan egy lázadó zenészből lassan a kapitalizmus marionettbábja, a szórakoztatóipari gépezet megbízható fogaskereke lesz. Szerepelt zsűritagként hazug tévés tehetségkutatóban, amely azt sugallja, hogy bárki az utcáról sztár lehet, miközben a vak is láthatja, hogy csupán a nézettségről, az üzletről van szó. Egyre sűrűbben törleszkedett a hatalom képviselőihez, hangsúlyozva, hogy mennyire tiszteli munkásságukat. Ez főleg az utóbbi tíz évben idegeített, korábban nem érdekelt, ki miben hisz magánemberként. 
Feró újabban Babos néven (!) egy igénytelen napi sorozatban csinál totál hülyét magából a legnagyobb magyar kereskedelmi csatornán, egy másik eltévedt lázadó, Ganxsta Zolee társaságában. Komolyan mondom, én éreztem magam kínosan, amikor megláttam ezt a duót. (A babos kendő a Beatrice találmánya volt, egyet jelentett a lázadással, a hasonlóan gondolkodók erről ismerték meg egymást, a hatalom viszont tehetetlen volt, mert egy egyszerű fehér pöttyös piros kendőt mégsem tilthattak be).
Szombat este aztán tényleg mérges lettem Feróra. A Dal című köztévés zenei műsor döntőjét néztem, ahol zsűritag volt, és mialatt a mindent eldöntő SMS-szavazás zajlott, előadta tinédzserkorom talán legmeghatározóbb dalát, A felkelő nap házát. Ször-nyű magyar szöveggel, bűn rosszul – a 79 éves Eric Burdon szétrúgná a valagát ezért, Joan Baez pedig a retiküljével vágná kupán, magyar nyelv-tudás nélkül is. Erre két nap múlva olvasom az MTI-ben, hogy Nagy Feró Kossuth-díjat kapott a nemzeti ünnep alkalmából. „Magyarország számára kivételesen értékes pályafutása során a magyar rockzenei élet emblematikus alakjaként egyedi stílusával generációk ízlését formáló és a rendszerváltoztatás korának fontos témáit a zene nyelvén megszólaltató, sokoldalú előadó-művészete elismeréseként.”
Mivel kifogytam a szavakból, búcsúzóul Arany Jánost idézném: „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”