Bár súlyos történelmi események árnyékában vagyunk, a kislány életébe csak a gyermek prizmáján keresztül szűrődnek be ezek az elemek, kezdetben játéknak, mókás bolondozásnak tűnnek. Ha kronologikus sorrendben olvassuk a napló szövegét, egy nevelődési folyamatnak is a tanúi vagyunk, a kamaszodó lány humorral fűszerezett iskolai híradásaitól a 18 éves érettségizett hölgy 1944 karácsonyán kelt komor bejegyzéséig. A gyermek részleges rálátása a felnőttek világára a maga természetességében mutatkozik meg (milyen nehéz lenne utólag, tudatos erőfeszítéssel kialakítani ezt a perspektívát!), s magától értetődő naivitása és őszinte énközpontúsága segít leleplezni a felnőtt világ fonákságait.

Éva az iskolai történések közül főként azokat tartja megörökítendőknek, amikor felborul a megszokott rend. Egyik nap annyira füstöl az osztályban a kályha, hogy ki kell küldeni a tanulókat a folyosóra; ők később ebből inspirálódva a németórát egy most már tudatosan előidézett füstkeltéssel próbálják megúszni (tolltörlő rongyokat és radírokat dobálnak a kályhába, de pechjükre az óra nem marad el, csak füstben kell végigülniük). Egy másik alkalommal a Felvidékről visszatért szegedi biciklis ezred ünneplésére vonulnak ki („kivonultunk, összevissza dobáltuk a katonákat piszkos nárciszokkal, megéljeneztünk egypár csinos tisztet”), s bánják, hogy olyan hamar vissza kell menniük az iskolába – „hazafias” lelkesedésükben addig húzzák az időt, míg el nem telik a latinórából még hátralévő félóra. „Ihaj de sőt még csuhaj, azaz vesszen Trianon, és éljen… na ki? Azt ilyen időkben sose lehet tudni” – kommentálja Éva az eseményeket a naplóban, osztályfőnöke fennkölt szólamokkal teli szónoklatán is ironizálva.

Betekintést nyerünk a harmincas-negyvenes évek szegedi polgári világába, egy kislány harmonikus életébe, aki elvált szülők gyereke, de Kisapát (a nevelőapját) ugyanúgy kedveli, mint Aput, akinek új menyasszonya van, a „csudaszépőrülthelyesrémokos” Anny néni. Udvarlások, randevúzás, korzózás, zsúrok, színházi és koncertélmények, biciklizések, korcsolyázások közt telnek a napok, hetek, hónapok, s a történelem nagy eseményei mintegy mellékeseknek tűnnek. 1939. szeptember 4-én a kislány duhajkodva jegyzi föl, hogy „járok biciklizni, sőt Apu, ill. keresztapu bevonult katonának, csinnadratta bummbummbumm!” Ez a téma aztán a hétköznapok sokkal fontosabbnak tűnő eseményei közepette fel sem bukkan sokáig, csak november 22-én, egy „rém unalmasnak” titulált, sportkörrel, randevúval, számtanpéldával, koncerttel telt napról szóló beszámoló végén jegyzi meg Éva mintegy mellesleg: „Ja, igaz, nem írtam még, hogy háború van? Angolfrancia–Német!”

Van azért a világtörténelemnek ebben a rátarti lekezelésében némi tudatos manír is, hiszen a később világirodalmi rangú írónővé érett hölgy írói stílusa minden spontaneitása mellett már itt is csiszolt és markánsan egyedi. Az írás is pózolás, akár a fiúk előtt sétálgatás, s mindkettőt lehet kívülről, erőteljes öniróniával nézni. Erre az önironikus hozzáállásra remek példa a beszámoló arról, hogyan lógott Éva két barátnőjével egész délelőtt egy rövid iskolai napon, amikor csak 3 órájuk volt, szándékosan a fiúiskolák tájékán sétálgatva, s hogyan hódítottak meg a Baross Gábor Gyakorló Gimnázium udvarán egy pár fiút. „Ez viszont nem dicsőség – teszi hozzá a leíráshoz –, mert minden fiút meg lehet hódítani délelőtt, ha iskolában van, ráadásul unatkozik, és csak három nőszemély van a láthatáron.”
A lányok egyre nőnek, a tanárnők egyre többször figyelmeztetik őket, hogy ne ábrándozzanak órán, Éva Gabiba, majd Kornélba szerelmes, végül megismeri a nagy őt, Ferit, az MTI szerkesztőségének munkatársát, aki, amint azt a naplóhoz csatolt Személynévjegyzékből megtudjuk, később Janikovszky Éva férje lesz. A szövegeket dokumentumok, fényképek, Éva rajzai, versei egészítik ki, további adalékokat is szolgáltatva az életrajzhoz.

Az egyik gépelt lapon a törvénynek azt a paragrafusát olvashatjuk, melyet édesanyja a lánya védelmében őrzött: ez alapján nem tekinthető zsidónak az, aki 1939. január 1. előtt kötött házasságból származik, s szülei közül csak az egyik, nagyszülei közül legfeljebb kettő volt izraelita felekezetű, s ő a keresztény szülő vallását követi. Éva ennek köszönhetően a vészkorszakban nem került bajba, a család több tagja viszont igen. 1944. június 18-án feljegyezte, hogy „ma viszik el Nagymamáékat, talán éppen most, marhakocsikban, nem tudom, hova”. (Később kiderül, hogy Ausztriába kerültek egy kavicsbányába, s a Személynévjegyzék tanulsága szerint túlélték.) A karácsonykor kelt záróbejegyzésben pedig említi többek között Laci nevű nagybátyját, aki két hónapja jött vissza a munkaszolgálatból, náluk lakik, mert „nincs senkije itt Szegeden, a feleségét, a 16 éves kislányát meg a 12 éves kisfiát elvitték”.

Láthatjuk Éva 1938-as sportköri igazolványát, 1942/43-as jeles bizonyítványát, beleolvashatunk a gimnázium évkönyvébe, néhány korabeli újsághírbe, a hagyatékban maradt fiatalkori versek gépirataiba, levelekbe, melyek a korhangulat érzékeltetése mellett a történetek kikerekedését is szolgálják. Egy 1964-ben kelt levélből például láthatjuk, milyen távolságtartóvá vált később Éva viszonya a nála 16 évvel idősebb Ortutay Gyulával, csodálata tárgyával, aki az 1944-es, szerelemmel és aggodalommal átitatott naplóbejegyzések megszólítottja volt.

A napló nem pusztán dokumentumjellege miatt lehet érdekes, nemcsak adalék az életműhöz, hanem stiláris szempontból is igazi gyöngyszemeket tartalmaz. Az egyik osztálytárs, Gedeon férjhezmenésének a története kész kis novella: a vőlegény sebesült, félkarú katona, a fiatalok az egyik szegedi iskolából kialakított hadikórházban ismerkedtek meg, a hadikórház fiatal papja adta őket össze, s az utolsó percben, a latinórán derült ki, hogy a lányokat a tiltás ellenére mégis elengedte a diri az esküvőre, hogy tanúi lehessenek a nagy eseménynek, amikor legelőször vittek el közülük valakit asszonynak. A szerelmi témák ecsetelésében a romantikus és az ironikus hang szerencsésen küzd meg egymással, Ferivel való megismerkedését például szándékosan a népszerű lektűrszerző, Courths-Mahler stílusában kezdi megírni, aztán megállapítja, hogy ezt nem bírja tovább: „sajnos, úgy látszik, engem az Isten se leányregények mimózalelkű írójának teremtett”. Egyedi nézőpontból látja-láttatja magát is, a világot is maga körül. Ezt az egyedi perspektívát is példázhatja az a nyári, kirándulós bejegyzésben említett hegy, mely körül repülőgépek keringtek, olyan dacosan, hogy „szegény hegy a végén biztos azt hitte, hogy a repülőgépek állnak fönt, és ő forog egy helyben, lent”.

Polgár Anikó

Janikovszky Éva: Naplóm 1938–1944, Móra Könyvkiadó, 2020, 198 oldal