A versolvasás, amellett, hogy élményt okoz, serkenti a képzelőerőt és a gondolkodást, gazdagítja a szókincset, fejleszti a fogalmak, jelenségek közti kapcsolódási pontok felfedezésének készségét. Ezekben a nehéz időkben pedig gyógyírt is adhat, segíthet leküzdeni a depresszív hangulatot, elröpíthet egy másik valóságba, vagy épp egy-egy őszinte, kitárulkozó versnek köszönhetően tudatosítjuk, hogy akadnak még nálunk is nagyobb lúzerek. 
Mindenképp jó, hogy a költészetnek lett saját napja. Még akkor is, ha ez egy kommunista „találmány”. A Szovjetunióban a párt kultúrpolitikusai hamar felfedezték a versekben rejlő propagandapotenciált, ezért ott már 1955-től létezett a „gyeny poezii”. Magyarország tehát csak követte a jó példát, és a proletár költőként kanonizált József Attila születésnapját jelölték ki a költészet napjaként. (Érdekesség, hogy Márai Sándor is április 11-én született, de polgári értékrendje miatt ő szóba se jöhetett, a rendszerváltásig a nevét sem volt szabad kimondani.)
A magyar kultúrpolitika tehát proletár költőt csinált József Attilából, aki egy rövid ideig valóban szimpatizált a szocializmus eszméjével, de a harmincas évek elején pont azok a kommunisták vetették ki maguk közül, akik 1956-ban piedesztálra emelték őt. A költészet napjának ünneplése Magyarországon sokáig egyet jelentett a munkásmozgalmi líra népszerűsítésével, aztán fokozatosan kikopott belőle az osztályharcos jelleg. A nyolcvanas években már színvonalas programok, előadás-sorozatok várták a szakmát és a közönséget, értékes tévé- és rádióműsorok készültek, nagy versmondó színészek tettek trendivé nagy költőket. 
A mai poétákra is vetül talán valamennyi reflektorfény ezen a napon, még ha közülük nem is tud már senki olyan népszerűséget elérni, mint Petőfi vagy Ady Endre (még életükben), illetve Radnóti vagy József Attila (haláluk után). 
„Mi, mai költők, nem tehetünk mást, minthogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt…” – írta József Attila, és ez a gondolat 1937-ben ugyanolyan érvényes volt, mint manapság. Kivételes zsenije volt ő a magyar irodalomnak. A nyomor, a fizikai és lelki szenvedés poklait megjárva páratlan életművet hozott létre, egyetemes érvényű költészetet teremtett. Mindent tudott a poézisről, biztos kézzel bánt a műfajokkal és a versformákkal, mesterien ötvözte a hagyományokat a modern törekvésekkel. És volt véleménye az őt körülvevő világról. 
A közéletiség ma már persze mást jelent, mint akkoriban, és a költészetben sem annyira „trendi” a napi aktualitásokkal foglalkozni, de az alkotó embert ma is befolyásolja az a társadalmi közeg, ahol él. Még az olyan lírai alkatot is, aki tudatosan igyekszik a saját kis burkában élni, és tüntetőleg nem néz tévéhíradót. A valóság elől ugyanis senki sem menekülhet. Ezt József Attila is keservesen megtapasztalta, és mai kollégái sem képesek egy másik világba teleportálni magukat. Mert ők is a saját lelkükön szűrik át a külső hatásokat. 
A költő tehát akarva-akaratlanul is korunk krónikása. És ez nem kevesebbet jelent, minthogy alakítja a világot. Minél többen olvassák műveit, annál nagyobb mértékben tud hatni az egész emberiségre. Persze, ha senki sem veszi le a polcról a kötetét, gondolatai és érzései pusztába kiáltott szavak maradnak. 
Idén vasárnapra esik a költészet napja, azaz kevesebb kifogást találunk arra nézve, miért nem olvasunk el, hallgatunk meg legalább egy verset. A karantén idején pedig talán új jelentést nyerhet ez a nap, köszönhetően a rengeteg igényes tartalomnak, amivel az irodalmárok, színészek, színházak elárasztották az internetet. Ez a jelenség is jól mutatja, hogy kritikus időszakokban a költészetre ugyanúgy szükség van, mint minden más művészetre.