A Facebook is felpezsdült, félnapos munka volt végigböngészni a pro és kontra kommenteket, de azt kell, mondjam: megérte – még én is sokat tanultam az emberiségről. A szociológusok, kulturális antropológusok, viselkedéskutatók számára pedig igazi kincsesbánya lehet mostanában a közösségi háló, ingyenes közvélemény-kutatásokkal, önkéntes adatszolgáltatókkal, az eseményeket megörökítő hobbifotósokkal és a hivatásos dokumentálók alkotásaival. (Orbán Viktor söröspoharas fotójára inkább ki se térnék most, mert az egy külön tudományos elemzést érdemelne, a későbbi, sebesen terjedő netes mémekkel, fotómontázsokkal együtt – bár szerintem az eredeti kép is egy montázs).

A járványügyi szakemberek egymás után nyilatkozzák, ahol csak tehetik, hogy ez az önfeledt bulizás felelőtlenség volt a fiatalok részéről, és persze a kormányzat is átgondolhatta volna a dolgot, mielőtt hétvégére időzíti a Nagy Nemzeti Terasznyitást egy olyan országban, amely vezeti a halálozási listát.

Kíváncsian várom, hogyan fogadják nálunk a magyarországihoz hasonló, hétfőtől érvényes felszabadító kormányhatározatot. Persze szerepelnek benne bizonyos megkötések (teraszon ücsörgés csak negatív teszttel, asztalok egymástól két méterre, kötelező maszkviselés, kivéve evés-ivás közben), de ezeket bajosan lehet mindenütt betartatni a vendégekkel, főleg, ha a személyzet alig győzi kielégíteni a megnövekedett fogyasztói igényeket. Illetve akkor örülnek a legjobban, ha sok vendég van, hiszen hónapokig zárva voltak. (Még szerencse, hogy nálunk nem hétvégére esik a terasznyitás.) A szakemberek szerint eleve felesleges próbálkozni annak betartatásával, hogy egy asztalnál csak közös háztartásban élők üljenek.

Mivel nem vagyok beoltva, csak az ablakból tájékozódom. Hétfő délelőtt tizenegy óra van, a szemközti lakótelepi kocsma zsebkendőnyi teraszán négyen söröznek, az előbb még ketten odaálltak melléjük, mert nem volt több ülőhely – ez elvileg tilos, de senki sem kergette el őket. Nem szeretném este viszontlátni a budapesti felvételeket pozsonyi változatban, bár tudom, hogy a mentalitás hasonló, itt is mindenki nagyon vágyik már a szabadságra. Főleg a fiatalok, akik teraszozás után hazamennek a szüleikhez, nagyszüleikhez. Nem akarom elhinni, hogy egyetlen nap elegendő ahhoz, hogy elfelejtsük, miben élünk itt hónapok óta, és hogy az ország továbbra is a Covid-automata bordó fázisában van.

Tegnap este három egyetemet végzett ismerősöm is arról értekezett a Facebookon, hogy mindenkinek jogában áll eldönteni, vállalja-e a teraszozással járó kockázatot. Azaz szerintük is másodlagos szempont a közösség iránti felelősségvállalás. Nem érdekli őket, hányan halnak meg, vagy kerülnek kórházba két hét múlva. Azzal sem foglalkoznak, hogy én mehetek-e majd fesztiválra, koncertekre a nyáron. Ez a felfogás – hogy tudniillik csak magunkkal törődünk – már a járvány előtt is jellemző volt, az utóbbi időszakban azonban erősödni látszik. Ez pedig a bevezetőben említett szakemberek mellett a forgatókönyvírók, katasztrófafilmesek érdeklődését is felkeltheti. Az utcán, illetve a teraszokon hever a téma. Csak legyen, aki megnézi majd ezeket a filmeket…