Múlt szerdán, amikor nyilvánosságra hozták az élő kultúrára vonatkozó új szabályokat, inkább dühös voltam, és hálát adtam az égnek, amiért nem rendezvényszervezéssel foglalkozom. Szerintem a kulturális miniszter asszony sem szervezett még semmit, máskülönben nem jelentette volna be lelkesen, hogy hétfőn (azaz a tegnapi napon) nyithatnak a színházak és lehetnek koncertek is, ötvenszázalékos nézőkapacitással.

Ezzel szépen befogta a háborgók száját, mert hiszen mostantól nem az ő sara, ha továbbra is zárva maradnak a színházak, koncerttermek. Szinte hallom a megkönnyebbült sóhajtását. És kíváncsian várom, melyik színház tud először közönség elé vinni valamit a rég elfelejtett repertoárból, másfél hónappal az évad vége előtt. Az előadásokat ugyanis „le kell porolni”, ami a legjobb esetben is minimum két hét megfeszített munkát jelent – már ha mindenki egészséges a társulatból. És persze kérdéses, hány jegyet tudnak eladni az adott feltételek mellett (negatív teszt szükséges a belépéshez, maszkot kell viselni, külön háztartásban élők nem ülhetnek egymás mellett, nincs büfé).

A koncerteknél hasonló a helyzet – a fellépők leszerződtetésétől a közönség beengedéséig legalább három hét, de inkább egy hónap telik el szervezéssel.

Egyedül a moziknál egyszerűbb a nyitás, hiszen a tavaly készült filmek egy része ott porosodik a raktárakban, a többit pedig pár nap alatt be tudják szerezni a tönk szélén álló moziüzemeltetők a szintén kétségbeesett forgalmazóktól. Csakhogy pont a mozik nem nyithatnak – a kulturális szemafor pirosat mutat nekik. Ha ezt valaki meg tudja magyarázni nekem, kérem, ne tartsa magában a tudást, jelentkezzen bátran! A minisztérium útmutatásában ugyanis semmilyen indokot nem találtam erre a döntésre vonatkozóan.

Évek óta őszintén szurkolok a moziknak, hogy éljék túl ezt az időszakot. Nem a pandémiára gondolok. Az üzemeltetők már legalább tíz éve gondban vannak, mert változnak a fogyasztói szokások. Csak nagy ritkán tud telt házat csinálni egy-egy film, a mai kor embere ugyanis már mindent letölt, streamel, és randevúzni is máshová jár. A jegyszedők sem csodálkoztak a húsz-huszonöt fős premierközönségen. A városokban érdeklődés hiányában jó ideje megszűntek a délutáni vetítések, faluhelyen pedig maguk a mozik is. A járási székhelyeken örülnek az üzemeltetők, ha estére összegyűlik néhány érdeklődő. Egyedül a nagyvárosi multiplexek tartják magukat, oda viszont javarészt olyan közönség jár, amelyiknek nagyjából mindegy, milyen filmet vetítenek, mert csak az időt akarja eltölteni valahol, hatalmas adag kóla és pattogatott kukorica társaságában.

És inkább nem elemezném az idei szomorú, érdektelen, unalmas Oscar-díjátadó gálát, azt, hogy maguk a filmesek sem tudták elhitetni a világgal, hogy ez a műfaj fontos. Ha megpróbálnánk felmérni a világjárvány művészetre gyakorolt hatását, vélhetően a film lenne a legnagyobb vesztes.

Persze ennek a summázásnak még nincs itt az ideje, de tény, hogy az új válság egy olyan területet tarol le a szemünk előtt, amelyet a digitális fejlődés eddig is folyamatosan gyengített. Az interneten továbbítható képi tartalom pénzben mérhető értéke szinte a nullára csökkent, vagyis aki megnézhet valamit ingyen, az nem ad ki érte pénzt. Aki pedig mégis hajlandó lenne erre, az sem mehet most moziba, hiszen a szemafor pirosat mutat…