Érdemes összegeznünk, mennyi esély van arra, hogy Szlovákiában hosszú idő után ismét egy ideológiailag stabil, de legfőképp működőképes kormány jön létre, amely ellátja az alapvető feladatait. Például a járvány elleni védekezésen túl kialakít egy hosszú távú gazdasági, szociális, régiós vagy külpolitikai stratégiát.

Írásomban tömören összefoglalom, hogyan alakultak át a politikai szövetségeket meghatározó törésvonalak az utóbbi években a politikában, majd levonok néhány következtetést annak kapcsán, mire is számíthatunk a közeljövőben a pártoktól. Mi a hasonló gondolatfutamok értelme? Alapvetésem, hogy Szlovákia politikai-közéleti problémáinak fő okozója a társadalmi megosztottság, ami a politikára vetülve működésképtelen kormányokhoz vezet. A megosztó témák jelenléte a politikában pedig előidézi, hogy ne alakuljanak ki nagy, azonos nézeteket valló blokkok.

Két csoport, három tábor

Szlovákiában más országokhoz hasonlóan a kilencvenes évek demokratizálódási folyamatait követően két rivalizáló politikai tábor alakult ki: egy jobboldali blokk, benne a kereszténydemokratákkal, uniópárti konzervatívokal és liberálisokkal, valamint a nacionalista, egyben klasszikus szociális intézkedéseket szorgalmazó baloldali csoportosulások tömbje. Ez a felosztás azonban a múlté. Utoljára a 2012-ben megalakult, egyszínű Smer-kormányt tekinthetjük egységesen „baloldalinak”, a négy évvel később formálódott Smer–SNS–Híd–Sieť koalíció átlépve a klasszikus felosztáson bevallottan egy működőképes, viszont a választók számára ideológiailag értelmezhetetlen alternatívát akart létrehozni a szélsőségesek térnyerése miatt. Szintén a stabilitás fontosságával igazolta létét Pellegrini régi-új kormánya, valamint a legújabb Heger-kormány – a közbeeső egy évben Igor Matovič négypárti koalíciója a korrupcióellenes küzdelemben találta meg egy világnézetileg tarka és beazonosíthatatlan szövetség létjogosultságát. Egyik felállás sem alkalmas arra, hogy hosszú távú irányultságot adjon az országnak, ahogy korábban a Smer sem gondolkodott stratégiákban. Gyakorlatilag minden kormány a dzurindai örökséget viszi tovább a külpolitika és a gazdaságpolitika terén, más területeken pedig hirtelen ötletekből születő, átgondolatlan és gyorsan változó reformok születnek (mint a kulturális támogatások témája).

Miként bomlott fel a kétosztatú, jobb-baloldali versengésre építő rendszer? A szlovákiai politikában hagyománya van a fel- és eltűnő pártoknak. Robert Fico és a Smer hitele elhasználódott, miközben a 2010-es években leépült és eltűnt a jobboldali ellenpólus: az SDKÚ és a kereszténydemokrata KDH. A szlovákiai politika eközben hárompólusúvá vált, ugyanis a jobb- és a baloldal mellett megerősödött Marian Kotleba nacionalista-rendszerellenes szavazókat tömörítő, koalícióképtelen Mi Szlovákiánk Néppártja. Az ĽSNS sikere miatt kialakult politikai patthelyzetet 2016-ban az eredetileg jobboldali blokkba sorolt Híd és a Sieť „átigazolása” oldotta meg. Az együttműködés névleg az ország pragmatikus irányításáért és a szélsőségek elleni fellépésért született, a gyakorlatban viszont egy hatalmi alkut láthattunk. A klasszikus törésvonalakon átnyúló együttműködés nem hozott szerencsét sem a Smernek, sem az eljelentéktelenedő Hídnak és a Sieťnek. Ebből nem feltétlenül azt a tanulságot kell levonni, hogy a két tábor nem közösködhet, ugyanis pár év alatt eltűnni látszik a jobb- és a baloldal. A 2018-as Kuciak-gyilkosság után felszínre tört a szlovák társadalom politikusokkal szemben táplált frusztrációja volt hatással a két évvel későbbi parlamenti választás eredményére.

A legtöbb politikus és a sajtó véleményformálói klasszikus versenyre készülődtek és a jobboldali blokk győzelmét várták, a fejlemények azonban megcáfolták az előzetes várakozásokat. A vezető szerepre készülő Progresszív Szlovákia– SPOLU koalíció még a parlamentbe se jutott be, a mérsékelt jobboldali-liberális gyűjtőpártként formálódó, Andrej Kiska vezette Za ľudí pedig leszerepelt. Kotleba megtartotta a pozícióit, de a közhangulatból igazán az egyszemélyes, megoldóemberek dominálta pártok húztak hasznot, akik nem jobb- vagy baloldaliként definiálják magukat. Boris Kollár és a Sme rodina nemhogy eltűnt a politikából, de erősödni tudott, Igor Matovič és az Egyszerű Emberek pedig fél év alatt megnégyszerezte a támogatottságát. Az új garnitúra névleg nem a Smer, hanem a korábbi korrupt politikusok és a hasonlóan korrupt államhatalom ellenében határozta meg magát. A Matovič-kormány korrupcióellenes küzdelmen túli célkitűzéseit elmosta a koronavírus-járvány és bebizonyosodott, hogy Matovič  sem emberileg, sem szakmailag nem tudja kezelni a  krízishelyzeteket, a kompromisszumokra épülő kormányzást és a felelősségvállalást.

A nyugat és a kereszt dilemmája

A volt miniszterelnök ténykedésének utolsó hónapjai különösen kaotikusra sikeredtek, miközben több korábbi tabutéma is megnyílt a szlovákiai politikában, tovább mélyítve az árkokat. Könnyű Igor Matovič személyére fogni a megosztottság fokozódását, de valójában Szlovákia mellett az egész világban vitatémát jelent, mit is jelent a hagyományos értékek visszaszorulása, mekkora teret kapnak az egyenlőségpárti mozgalmak, vagy miként viszonyul egy ország az illiberális demokráciához. Sokkal inkább az a furcsa, hogy Szlovákiában ezek a témák nem korábban kerültek be a politikai közbeszédbe.

Az egyik fő, új, hangsúlyos konfliktust a Nyugathoz igazodás mértéke és a keleti nyitás szolgáltatja. Korábban már volt szó a dzurindai nyugatpárti örökségről. Szlovákiában korábban konszenzus uralkodott arról, hogy az ország akkor sikeres, ha minél teljesebb körű uniós integrációra törekszik: az ország a visegrádi négyek közül egyedüliként tagja például az eurózónának. Ennek történelmi előzményei vannak: az elszigeteltséget hozó Mečiar-korszak után az integráció, az igazodás és a Nyugattal való konfliktusok elkerülése kellett a szlovákiai fellendüléshez, a megbízható, nem ellenkező szövetséges imidzsét pedig az ország hosszú éveken keresztül, még a Fico-korszakban is fenn tudta tartani. Ami azonban progresszív 1998-ban, dogmává merevül huszonhárom évvel később. A régióban Magyarország az élharcosa annak a filozófiának, mely szerint Oroszországgal és Kínával gazdasági előnyökért cserébe megéri üzletelni, de más államok, köztük Németország és Franciaország is megkötik a saját alkuikat. Az, hogy a kelet–nyugati kérdésben kialakított fekete-fehér állásponttal a szlovák politika és a közélet nem tud mit kezdeni a Szputnyik-vakcinák behozata körüli botrányban mutatkozott meg látványosan. A kormány és a hatóságok döntése is megbénult, senki nem akarta vállalni a Nyugattal való konfliktust, de a közvetlen segítség elutasítását sem. Újabb árulkodó tünete a tanácstalanságnak a postoj.sk portál Orbán-interjújának és a szoros visegrádi együttműködés koncepciójának a fogadtatása. A régiós kooperációról szóló víziókat többen nem tudták máshogy értelmezni, csak nyugati hadüzenetként – pedig a nagyon laza visegrádi szövetség még a legegységesebb formájában is csak kiegészítője, nem pedig alternatívája lehetne az Európai Uniónak. Szlovákia számára két évtizeddel korábban a Nyugathoz való igazodás egyértelmű, kézzelfogható gazdasági versenyelőnyt jelentett. Manapság már nem biztos ugyanez.

A másik problémakör, ami alapjaiban határozhatja meg a politikai törésvonalakat, szintén nyugatról importálódott, csak épp felrúgta az érvényes társadalmi konszenzust: a keresztény-konzervatív erők és a liberális pártok értékkonfliktusáról van szó. Nemcsak a szlovák társadalom, hanem a szlovák törvényi környezet is meglehetősen konzervatív: kis teret hagy az etnikai és az új kisebbségek jogainak. A fokozatos nyitás konfliktusokkal jár, ami a gyakorlatban is megmutatkozik a vezető témákban: az abortuszra vonatkozó szabályok szigorítása, az ombudsman intézményének a kezelése is megmutatta, hogy a kormánykoalíció saját maga is megosztott a kérdésben, a mélyülő ellentétek pedig a kormány egységét veszélyeztetik. A liberálisok politikai súlya jelenleg viszonylag kicsi, a rejtőzködő konzervatívoké pedig nagy, de a városiasodás, a nyugati minták átvétele miatt borítékolható, hogy a progresszívok és a konzervatívok küzdelme nem szövetségeket tesz tönkre, hanem kormányok megalakulását akadályozza meg.

Az új témák előretörésével más ügyekről sokkal kevesebb szó esik. Korábban már volt szó a klasszikus jobboldal és baloldal kilúgozódásáról. A jövő politikai pártjai ezen a téren csereszabatosak: vegyítik a két oldal hagyományos követeléseit. Vannak még olyan erők – mint a libertariánus SaS –, amelynek van egy jól meghatározható, külön réteget (azaz a vállalkozókat) előnyben részesítő gazdasági követeléscsomagja, de a soron következő koalíciós tárgyalásokon nem ezen a témán fognak összeveszni.

A jobb-baloldali versengés mellett ideiglenesen háttérbe szorulhat a harmadik ellenpólus kérdése is. A szélsőjobboldali ĽSNS épp felemészti önmagát, elveszítheti a parlamenti képviseletét és már egyáltalán nem megkerülhetetlen a kormányalakításnál. Pedig csak másfél éve annak, hogy a Progresszív Szlovákia a Kotleba-párt rendezvényeinek megzavarására építette fel a stratégiáját. A szélsőséges erők térvesztése nem azt jelenti, hogy a probléma megoldódott: a potenciális Kotleba-szavazók nem tűnnek el, csak átalakulnak. Később azonban nem az általuk keltette veszélyre hivatkozva indokolnak majd bármiféle együttműködést, mint történt 2016-ban.

Van egy problémakör, amely borítékolhatóan továbbra is a szlovák politika hangsúlyos témája marad, a korrupcióellenes fellépés. A szervezett bűnözés elleni harc azonban nagyon könnyen átcsaphat klikkharcokba, sok esetben a hatóságok aktív közreműködésével. Ahol eltűnik egy korrupt vállalkozó hálózata, ott hatalmi vákuum keletkezik és bekerül egy másik. A folyamatos letartóztatások és a pénzemberek felelősségre vonása – egyelőre –  nem tette jobbá magát az államot. Az elszámoltatás a politikai kultúra részévé vált.

Végül, de nem utolsósorban szólunk arról a kérdésről is, hogy ilyen viszonyok között milyen mozgástere van a magyar párt(ok)nak. A pártegyesítés lassú és gyötrelmes folyamata azért annyira nyögvenyelős, mert a szlovák politika két új konfliktusa a magyar politikát is telibe találta. Alapvető ellentétek vannak az MKP és a Híd között a kelet–nyugati viszony értelmezésében (Magyarország álláspontja miatt), ahogy a liberális–keresztény törésvonal mentén is. Ilyen körülmények között kell kialakítani az egységes Szövetség profilját, majd hozzálátni a szlovák szövetségek kereséséhez. Az 1998 és 2008 közötti egységes MKP legnagyobb erénye volt a megbízhatóság és az együttműködési hajlandóság a jobboldali erőkkel. A Híd leépüléséhez és kudarcához hozzájárult, hogy a párt a stabilitás érdekében megegyezett a másik blokkal, viszont azóta elmosódtak a blokkok. A Szövetség előtt a megalakulása után és az ötszázalékos támogatottság szavatolását követően ott áll egy alapvető dilemma: érdemes a párt sorsát hozzákötni egy szlovákiai ideológiához, vagy a nagyobb jó érdekében bárkivel elképzelhető a koalíció? Nem lesz egyszerű a válasz.

Tokár Géza