Föld alatti vasútnak hívták Amerika déli államainak azon rejtekhelyeiből, pincéiből, biztonságos házaiból és föld alatti alagútjaiból álló hálózatát, melyek segítségével rabszolgákat menekítettek ki északra. A történészek becslése szerint összesen nagyjából százezren szerezték vissza a szabadságukat ily módon. A jó csengésű neve ellenére valójában a föld alatti vasútnak sosem volt köze valódi vonatokhoz, hiszen valljuk be, logisztikailag is lehetetlen lett volna a rabszolgatartó államok alatt észrevétlenül kiásni egy ekkora alagúthálózatot. Mégis sokak fejében ez a költői név valóban egy titkos vasúthálózatként élt, így amikor Colson Whitehead néhány éve megírta a regényét, amelyben a föld alatti vasút valódi vasúttá vált, valójában csak annyit tett, hogy szándékosan szó szerint értelmezte a folklórt. A Holdfény című Oscar-díjas mozi rendezője, Barry Jenkins maga is bevallotta, hogy gyerekként igazi vonatok és sínek hálózatának hitte a föld alatti vasutat, így amikor találkozott Whitehead regényével, azonnal ráérzett az ízére. A regény viszonylag szabadon kezeli a 19. század amerikai rabszolgatartásának és történelmének tényeit, de ez Jenkins szerint nem a valóság megváltozatása, csupán „a valóság költészet általi leírása”.

A történet főhőse Cora (Thuso Mbedu megszenvedett ezért az alakításért), a fiatal rabszolgalány, aki a gyapotültetvényről szökik el egy társával, hogy aztán egy rabszolgavadász elől meneküljön számos államon át, időnként a híres vasút segítségével. Jenkins a Holdfényben és a Ha a Beale utca beszélni tudnában „kifejlesztett” vizualitását viszi tovább, és továbbra is nagyon bízik a közelik erejében: látványvilágában A föld alatti vasút (a Prime Video kínálatában fellelhető) az egyik legpompásabb sorozat, amit az utóbbi években láthattunk. A rendezőnél új elem az erőszak megjelenítése, ami rendkívül húsba vágó és kegyetlen, de egy ilyen téma esetében nincs értelme másként. A tíz epizód ugyan egy összefüggő történetet mesél el, de az epizódok itt inkább fejezetek: egy kicsit mindegyiknek más világa van, és időnként olyan érzésünk lehet közben, mintha mindegyik önálló film lenne, amire ráerősít az is, hogy a legtöbb rész játékideje meghaladja az egy órát, és mindegyik egy saját kis világban játszódik a nagy egészen belül. A klasszikus rabszolgás/ültetvényes filmekre leginkább a nyitó epizód emlékeztet, utána pedig a sorozat folyton arra emlékeztet minket, hogy a rasszizmusnak, az elnyomásnak és az emberi kegyetlenségnek mennyire különböző színei vannak, ám ezúttal a változatosság egyáltalán nem gyönyörködtet. A föld alatti vasút történetmesélése is merész: például simán elhagy több részre egy fontos karaktert, hogy aztán csak epizódokkal később térjen vissza rá, vagy megakasztja a cselekményét egy múltban játszódó epizóddal (bár ez utóbbit azért már egyre több sorozat csinálja). Nem könnyű néznivaló, és leginkább azoknak lesz ínyére, akik a szórakoztatásnál kicsit többre vágynak, amikor este lehuppannak a tévé elé.